Billegek

Ma közepesen rossz kedvvel ébredtem. Fél 9-kor, ha korábban ébredtem volna, akkor több lett volna, mint közepes. Már áradt be a meleg, mégis elmentem futni. Mostanában az a meggyőződésem, hogy a futás javít a lelkiállapoton. Javított, bár másvalami még inkább, ha egyáltalán össze lehet hasonlítani ilyen lelkiállapotra ható dolgokat, de inkább sorban leírom. 

Valójában nem tudom, mi a rosszkedv eredete. Nem azt mondom, hogy oka, mert szerintem van a rosszkedv vagy jókedv, és amikor felfedezzük, akkor találunk olyan jelenségeket, amelyekkel kellően magabiztosan magyarázhatjuk az aktuális kedvünket. 

Szóval lehet az eredete az, hogy a kedélyállapot hullámzik, akár akarjuk, akár nem, és most éppen völgyben van a hullámvasút. Lehet az is, hogy valójában szorongok a vizsgálattól, csak nem akarom tudomásul venni, ezért kénytelen a lelkem rosszkedvvel figyelmeztetni. 

Ha pedig mégis lenne konkrét oka a rosszkedvnek, mint ahogy nincs, akkor az tegnap történt. Voltam az iskolában, foglalkoztam a kamaszlánnyal, és nem boldogultam vele. Nem jöttem rá, hogy mi érdekli, rosszabbul beszéltem héberül, mint máskor, fölöslegesnek éreztem magam. Hamar el is engedtem őt, de velem maradt a sikertelenség és reménytelenség érzése. 

Valójában a rosszkedvem oka, ha lenne ilyen, a hét elején kezdődött. Voltam szupervízióban, a témám az egyik terápiás ügyfelem volt, akivel nem jutunk ötről hatra, pedig ő is akar, én is akarok. Ahogy erről beszélgettünk, Nurit, a szupervízorom rákérdezett, hogy milyen más munkáim vannak a terápián kívül. Akkor kiderült, hogy minden eddigi és egyéb munkámban azzal dolgozom, hogy van cél, és azt akarjuk elérni. Mondja, hogy ebből nehéz átállni a Gestalt terápiának arra a felfogására, hogy ne legyen célom. Ha behaviorista lennék, akkor természetes lenne, hogy legyen célom, de itt nem. Nem vagyok elég jó, ez a mondat maradt meg bennem, bár ez nem hangzott el. 

Ezen a ponton kezdődött valami. Az a tantusz esett le, hogy az, hogy annyira céltudatos vagyok, segít sikeres lenni mindenfélében, segít abban, hogy elég sokat keressek, amivel fenn tudom tartani a kettős életemet, de nem segít abban, hogy jó terapeuta legyek. Jobb coach vagyok, mint terapeuta, vagy fordítva, rosszabb terapeuta vagyok, mint coach. Na, ettől rossz kedvem lett, a hitem egy része elszállt. A hitem magamban, felsőbb gondoskodásban. Azért tovább lépkedtem, mintha misem történt volna, valahogy vitt a lábam. Azt hiszem, a céltudatosság ad egy olyanfajta zsibbadtságot, ami továbbvisz akkor is, ha kudarcnak élem meg, ami történik.

Tegnap Micikénél tanultam. Ő a mesebeli zsidó, számára minden szép és úgy jó, ahogy van. Nekem nem annyira kerek minden, mint neki, de nem vitatkozom, mert meg akarom ismerni az ő világát. Én úgy tanulok, hogy benyelek mindent, mint a tehén, aztán emésztem meg, és válogatom ki, mi az enyém, mi nem. 

Micike mondott valamit, már nem emlékszem mit, de egyszercsak az jött, hogy ha a cél felől nézem magam, akkor nem vagyok elég jó, ha azt nézem, hogy benne vagyok egy folyamatban, itt élek, lélegzem, tanulok, akármi lesz is belőle, akkor meg különleges az, amit teszek. Ennek a gondolatnak van valami felszabadító hatása rám. Vagyok, amilyen vagyok, és bármikor dönthetek arról, hogy merre menjek tovább. 

Délután lefeküdtem, hogy pihentebb legyek. Kb. negyedórát aludtam, amikor megszólalt a magyar telefon. Aki hívott, mondta, hogy egy bazi nagy ötöst kapott rám a vizsgáján. Korábban csinált velem egy életút interjút, azt adta be dolgozatnak az egyetemen, ahova jár, és ma vizsgázott. Kihúzta a Csikszentmihályi Flow elméletét, és a vizsgáztató megkérdezte, hogyan tudja az én történetemhez kapcsolni. Megállapították, hogy az az ember vagyok, aki beleteszi magát a dolgaiba, érzéseibe, ezért meg tudja élni az áramlás-élményt. Hacsak így nem!

Azt hiszem, túl sokat vállalok magamra. Kiváncsi vagyok, meddig bírom. Csak remélem, hogy időben észreveszem ... észreveszem ... mit is?