Szombaton hazafelé gyalogolva egy férfi jön mögöttem. A kereszteződésnél a pirosban megállok, ő átmegy. A túloldalon már én megyek mögötte. Nagyjából azonos tempóban haladunk. Többször hátranéz, zavarja, hogy mögötte tartok. Aztán meg is kérdezi, hogy őt követem-e. Mondom nem, ő előzött meg. Innentől együtt haladunk, beszélgetünk.
Mielőtt kétfelé válna az utunk, megkérdezi a helyzetemet. Nem értem, kiderül, hogy arra kiváncsi, férjnél vagyok-e. Mikor mondom, hogy elváltam, izgatottá válik. Azt javasolja, hogy találkozzunk. Mivel egyikünknél sincs se telefon, se íróeszköz, memorizáltatja velem a telefonszámát. Majd mondom neki, hogy ő is jegyezze meg az enyémet. Nem nagyon megy neki, azt javasolja, hogy én hívjam fel, az ő száma könnyebb. Na erről szó sem lehet, küzdjél csak, amúgy is az én számomban van három azonos számjegy, úgyhogy ez a könnyebb. Végül vissza tudja mondani a számom, megegyezünk, hogy aki emlékszik, hívja a másikat, amikor kimegy a szombat.
Még hazafelé felidézem a számát, de már tudom, hogy nem fogom hívni. Nem nekem való. Ő sem hívott, szerintem elfelejtette a számomat. Így jártunk.
Az első TV műsor, amelyet értek, egy rákos kislány küzdelméről szól a betegséggel. Szinte a haláláig felvették őt a kórházban, ahogy változik az arca, ahogy a szülők bohóckodnak neki, ahogy tolókocsiban elviszik a kedvenc énekese koncertjére. Biztos azért is értem, mert nagyon megérint, folynak a könnyeim, még most is, ahogy felidéződik, hogy telefonon mondja az apjának, hogy a német dolgozata 100 %-osra sikerült. A 100 % itt egy köznapi kifejezés is a tökéletesre. Nem tudom írott szavakkal visszaadni, ahogy az öröm és a fájdalom egyszerre tört ki belőle.
Az egyik reggel azt álmodtam, hogy megkérdem a volt férjem, hogy miért gyűlöl engem. Ez fura, mert szerintem nem gyűlöl, és mivel azt tanultam, hogy az álmunkban minden rólunk szól, kerestem az öngyűlöletet, de nem találtam. Lehet, hogy valami félelem ez.
Tovább tanulok Micikével. Ezért már senki nem fizet neki, örömtanulás. Meséli, hogy egy gazdag bné bráki család, aki tanuláshoz ad adományt, meghívta őt és a csoportját ebédre. Beszélgettek, szóba kerültem. Az asszony siduchhal is foglalkozik, megkérdezte Micikét, hogy szerinte akarok-e férjhez menni, mert lenne egy mérnök. Kötött kipás. Mondjuk az inkább való hozzám, mint egy kaftános.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése