Azon töprengek, hogy elpazarolódott az életem. Volt sokféle
tehetség bennem, jól tudtam énekelni, matekban is jó voltam, írni is érdekesen
tudtam, talán még más is, és mi lett belőlem.
Már most, hogy beteg voltam, a jóval fiatalabb „tanár-kollégáim”
megtámadtak, úgyhogy biztos vagyok abban, ha meghalok, pillanatok alatt
feledésbe merülök.
Nem használtam ki a bennem rejlő sokféle tudást, de a
környezet sem volt ezt támogató.
Most, hogy ezt leírom, úgy hangzik, önfelmentő
magyarázkodás. Szombaton írom, amikor tilos lenne írni, de most vagyok abban az
állapotban, amikor ezt meg tudom fogalmazni, mert most a cselekvés, a
céltudatos tett nem vonja el a figyelmemet ezektől a gondolatoktól.
Gondolkodom azon, hogy ha feledésbe is merülök, volt-e
valami, amit megváltoztattam, esetleg visszavonhatatlanul.
A gyerekek. Valamit továbbvisznek abból, ami én voltam. Nem
tudom megfogalmazni, mit, de valamit.
Korábban azt gondoltam volna, hogy a Gestalt Egyesület. De
az most annyira anyagias lett, hogy ez már nem az enyém. Meg kell elégednem
azzal, hogy a gyerekeim. Már az unokáim sem, ők idegenkednek tőlem. Ez lehet,
hogy később megváltozik, de most ez van.
Egyre jobban érzem az egyedüllétemet. Azt a magányt, ami a
születésnél lehet, a szülésnél, és a meghalásnál. Készülök a halálra.
Egyszer olvastam, hogy az embernek öreg korában is kell
lennie 10 éves tervének, az a hosszú élet titka. Azóta is ezen gondolkodom, de
nekem nincs 10 éves tervem. Még 5 éves sincs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése