Egy jó nap

Holnap kezdődik az ulpán. Tegnap is, ma is egy-egy órát töltöttem a könyvtárban, a folyóirat-olvasóban, és olvasgattam a címeket, néha a mobilomat használtam szótárként. Egy óra újságolvasás eléggé lefáraszt.

Akartam múzeumba is menni, de tegnap zárva volt, ma meg telefonált B. hogy Tel Avivban van, találkozzunk. Találkoztunk. Kimentünk a tengerpartra, leültünk a homokra a törülközőjére. Rajtunk kívül csak a parton futók és sétálók. Süt a Nap, a homok hűvös, fázik a lábam. Amikor meglátok három NDK-s túristát úszni a tengerben - kik mások lehetnek decemberben -, kedvet kapok én is. Nincs nálam fürdőruha, B. felajánlja az ő úszónadrágját és egy trikót, ha tényleg olyan őrült vagyok, hogy be akarnék menni a vízbe. Tényleg. Fogja a törülközőt körülöttem, átöltözöm a takarásában. Kicsit bonyolult, de sikerül.

A víz közel nem olyan hideg, mint első pillanatra tűnik. Meglep, hogy sós, pedig tudtam, hiszen tenger, próbáltam már. Megint a szabadságérzés, mint szinte mindig a tengerben úszva. Egyedül vagyok ebben az óriási medencében. Jó is ez.

Aztán kiúszom, újra a bonyolult logisztika, hogy rámkerüljön a száraz ruha. Megnézzük a naplementét, addigra már nagyon fázik a lábam, amire nem akarom a cipőt visszahúzni, amíg a mély homokban megyünk.

Elautózunk egy piac környéki jemeni étterembe. Ahogy B. lelassít két férfi mellett, és lehúzza az ablakot, az egyik rögtön mondja, hogy "tessék". B. kérdezi, honnan tudta, hogy kérdezni akar valamit. A fiatal férfi válaszolja, hogy láttam. "És azt is tudja, hogy mit akarok kérdezni?" Találgatni kezdenek, hogy mit keresünk, nem találják el. Vidám, játékos párbeszéd emberek között, akik még sose látták egymást. Amikor B. mondja az étterem nevét, mondják, hogy az zárva, de van egy nagyon jó hely, jemeni és kóser, és elmagyarázzák, hol.

Belépünk az étterembe. Kicsi, üres, szocialista étkezde hangulata lenne, ha nem lenne a falon a lubavicsi rebbe és két szintén híres rabbi rokonának a képe. Kicsi, görnyedt, nehézkes mozgású, fehér szakállas öregember jön elénk. Kérdezi, mit kérünk, én nem értem a beszédét. Mikor mondom, hogy birkabordát ennék, B. mondja, az biztos nincs itt. Azért megkérdi, az öreg mondja, hogy persze, hozza. Teát is kérek, hozza, cukrosan, amilyet soha nem iszom, de most jól esik. Mindent úgy hoz, hogy kételkedem, hogy elér az asztalunkhoz, rohannék segíteni, de mindig odaér. Amikor közel van hozzám, feltűnik, hogy az arca nem olyan öreg. B. szerint hetvenes lehet.

Olajbogyó, uborka, pita, falafel, nyárson sült csirke, kolbász, birkaborda, sült krumpli, saláta. Régen ettem ennyi húst. Minden hihetetlenül finom, B. mondja az öregnek, hogy az ő városában nincs ilyen finom falafel. Az öreg arca nem rezzen, válaszolja, hogy Jeruzsálemben sincs. Szeretem, amikor valaki ennyire tudja, hogy milyen érték létrehozására képes, hogy még a hangszínén sem változtat, amikor ezt mondja. Hiszen ő tudja.

Végig csak mi vagyunk, később jön egy fiatalember, az szedi le az asztalt. B. beszélget vele. Ezek az izraeliek mindenkivel beszélgetnek. Kiderül, hogy ő az unoka. Elmondja, hogy mindent az öreg csinál, és az ő titka a fűszerezés, senkinek nem árulja el.

B. felajánlja, hogy megmasszíroz, és az nagyon jó lesz nekem. Ezt már hallottam. Pár hónappal ezelőtt már ajánlott ilyet valaki. Amikor annak mondtam, hogy köszönöm, egyelőre nem kérem, azt követően nem telefonált többet. Ezt elmesélem B-nek is. Lehet, hogy az izraeli férfiak specialitása a masszírozás, ami a nőknek nagyon jó? Végülis nem kizárt. Régen azt sugallta valami, hogy a nő dolga örömet szerezni a férfinak. Nem tudom, hogy az idők változtak, vagy az izraeli férfiak gondolják úgy, hogy az ő dolguk örömet szerezni a nőnek. Mondjuk a zsidó vallás ezt javasolja, lehet, hogy innen ered a különbség.

Többnyire héberül beszélünk, nagyon élvezem, B. pedig türelmesen kivárja, míg előállítom az ige múlt vagy jövő idejét. Úgy vagyok ezzel, mint középiskolás koromban a másodfokú egyenletrendszer megoldó képletével, soha nem emlékeztem, mindig újra előállítottam. Ezzel együtt viszonylag folyamatosnak hallom a beszédemet. A megnyugtató környezet segít abban, hogy előjöjjenek a szavak.

Már nem emlékszem, hogy hol engedtem el, hogy beszámoljak az Orange-zsal folytatott harcról. Írtam a Távközlési minisztériumnak, nem válaszoltak, írtam megint, válaszoltak, hogy az Orange próbált hívni, de nem ért el. Újra írtam, hogy amikor külföldön vagyok, kikapcsolom az izraeli mobilom, mert egy vagyonba kerül külföldön használni (mint kiderült, ha én hívok, percenként kb. 1000 forint, ha engem hívnak, percenként kb. 700 forint). Ma hívtak az Orange-tól. A fiatal férfi hosszan magyarázza, hogy januártól kezdve melyik hónapban miért annyit fizettem, amennyit. Ahogy beszél, világos, hogy a minisztériumi levelet továbbküldték nekik. Amikor elér júniushoz, közbevágok , hogy engem igazán az zavar, hogy fizetnem kell a mobilért, amire azt mondták, hogy ingyen van. Először próbálja elmagyarázni, mit jelent az ingyen az Orange-nál, de leugatom. Erre mondja, hogy ennek utánanéz, és visszahív. Később visszahív és azt ajánlja, hogy mostantól nem kell fizetnem a mobilért. Hét hónap van hátra, ennyit nyertem, meg annyit, amit eleinte nem kellett fizetnem. És a továbbiakban, ha bármi gondom van, a honlapjukon írjak. Mondom, nincs angol. "De van ... ja, tényleg nincs." Mindenesetre elmagyarázza, hogyan tudok nekik írni. Úgy látszik, nem szeretnék, ha a minisztériumot zargatnám megint.

Nagyon örülök. Megerősödik az az érzésem, mint amit az USÁ-ban tapasztaltam meg, hogy ha kitartó vagyok, elérem, amit akarok. Nem mintha Magyarországon nem tudtam volna kielégíteni a legfontosabb igényeimet, csak sokkal több erőfeszítéssel és sokkal több kompromisszummal, annyira, hogy volt, amikor belefáradtam, feladtam. Itt úgy van a rendszer kitalálva, hogy ha azt hiszem, hogy igazam van, akkor előbb-utóbb igazam lesz. Ráadásul a Nap is süt.