Új Kelet - A mérgező apa

Kedves Ila!

Apám. Ha pszichológushoz mennék, tutira róla magyaráznék egész idő alatt. Aztán ugyanúgy nem jutnánk semmire, mint ahogy egyedül sem jutottam sokra. Így majd' 3000 km-ről, és hogy szinte soha nem beszélünk, elég jó a kapcsolatunk, és csak néha szeretném azért felhívni, hogy mindennek elmondjam, amiért kiborítja a húgom, akinek a mentális épségéért olykor komolyan aggódom. Hogy mennyi lelkiismeretfurdalás van ebben, amiért én leléptem, és ő ottmaradt vele? Bizonyára van benne, de nem sok, borzasztóan sajnálom, de hibásnak azért nem érzem magam.
Az apám nem gonosz ember, nem alkoholista, nem verekedős, nem lépett le tőlünk, csak éppen megmérgezi a levegőt. Néha azt gondolom, az anyám meg egy patrónus volt, mert csak mióta meghalt, ismeri fel a rokonság is, hogy az apám tényleg elviselhetetlen. Mert egyébként ideig-óráig és főleg kisgyerekekkel bűbájos. És segítőkész. És egy Móka Miki. A mókamikiség egy ideje lekopott. Lehet, hogy mi koptattuk le, mert olcsó poénokkal nem lehet feledtetni a (lelki) pofonokat.
Ha belegondolok a helyzetébe, elkomorul minden, mert nem ismerek (talán mert nem sok lehet a világon egyáltalán) nála magányosabb, kétségbeesettebb embert. Dolgozni nem tud, a gyerekei hellyel-közzel beszélnek vele, a barátai, akik voltak, élik a maguk életét, a testvérei valami hasonlóval próbálkoznak, nincs hobbija, az ideje nagy részét évek óta pótcselekvésekkel töltötte és rohangálással, ami ma már a Parkinson-kór miatt nem megy. Még elég jól elláthatná magát, de ehhez önfegyelem és türelem kellene. Apám ezekbe a sorokba nem állt be, mikor osztogatták.
Az orvos a húgomat felhívta, és meleg gondoskodással javasolta az apám idősek otthonában való elhelyezését. Ekkor már én is elég szarul éreztem magam. Hogy nekem jó. Nekem van pofám boldognak lenni.
Fel kellene hívnom. És nem tudom, mit mondjak. Gesztusaim bírnak lenni felé néha, és imáim, mert csak az Istn tud rajta segíteni, lehet, hogy ő sem, egyébként, de ő az egyetlen, aki legalább a próbálkozásba nem rokkan bele.
És fel akarom hívni a nagybátyám, meg az unokatesóm, a nagynéném, akik talán a világon a legjobb emberek, akiket ismerek, és nagyon hiányoznak, és nem merem. Nem tudom, mit mondjak, és félek, hogy lecsesznek, vagy hogy nem, de gondolják. Nem tudom. Nem tudom.


Kedves Judit!

Talán már korábban írtam, vannak mérgező szülők, akiktől csak elmenekülni lehet. Azok a megkeseredett emberek, akik nem tudnak, talán kísérletet sem tesznek arra, hogy kijöjjenek a megkeseredettségükből, hanem ehelyett pokollá teszik a környezetük életét. Többnyire a közvetlen környezetükét, néha a tágabb környezet alig vesz ebből valamit is észre. Nemegyszer a közvetlen környezet ebben együttműködik azzal, hogy nem beszél senkinek a pokolról.

Ebben a helyzetben a lelkiismeretfurdalás a csapda. Amit itt olyan tisztán megfogalmazol, az az általános csapdahelyzet. Aki érzéketleníti magát a fájdalmakra, vagy még inkább ha kimenekül a pokolból, lelkifurdalása van, hogy neki jó, míg a többiek szenvednek.

A gyerek, még ha felnőtt is, nem képes megváltoztatni a szüleit, a korábbi generációkat. A legtöbb, amit tehet, hogy kimenekül a pokolból. Sajnos a kimenekülésnek vannak önromboló változatai is, alkohol, drog, öngyilkosság, halálos betegség. A megfelelő kimenekülés az, amit Te is tettél, hogy többezer km távolságban élsz, és így a mindennapi hatásból kivonod magad.

Valóban, a felnőtt gyereknek van felelőssége atekintetben, hogy gondoskodjék az önmagáról gondoskodni nem képes szülőről. Csakhogy nem annak az árán, hogy a saját életét rombolja közben. Elsősorban a saját életéért felelős, éppen ahogy a repülőgépen azt javasolják, hogy oxigénhiány esetén a maszkot először magunkra tegyük, aztán arra, aki ránk szorul. Nem lehet fogyatkozó energiával másról gondoskodni. Így a húgod számára az nem a megfelelő alternatíva, hogy személyesen, minden nap gondoskodik az apjáról. Magyarországon az öregek otthona a megfelelő alternatíva, olyan sűrűségű látogatással, ami még elviselhető a számára.

A húgodnak sürgősen támogatásra van szüksége. A Te és a jó rokonok segítsége itt jöhet szóba. Ezért azt javaslom, hogy őrá koncentrálj, beszéljetek időről-időre, hívd fel a rokonokat, tartsd velük a kapcsolatot, mégha haragudnának is, hogy ennyire távol vagy, mégis azért, hogy a húgodat tudják ők segíteni, tartsd velük a kapcsolatot, amennyire tudod. Az is jó lenne, ha a húgod elmenne terápiába, hogy a lelkiismeretfurdalás miatti terhet csökkenteni tudja. Ez nemcsak a teher súlyát mérsékli, hanem azt a képességét is növeli, hogy támogatni tudja apátokat. A lelkifurdalás ugyanis a harag egyik változata, és nehéz azt támogatni, akire dühösek vagyunk.