Fáradt pörgés

Givatajimba buszozok, nagyon sietősen szállok le, otthagyom a kék cipzáros táskámat, csak egy múlt heti HVG-vel. Ahogy baktatok az utcán, gondolom, ez elveszett, nincs kedvem utánajárni. Aztán rájövök, hogy az otthagyott tárgy itt veszélyt jelent, nem ajándékot. Ricsi megerősíti, aprólékosan elmagyarázza, hogy ilyenkor lezárják az utcát, az embereket lehajtják a buszról, jönnek a tűzszerészek, betuszkolják a dolgot egy páncéldobozba és felrobbantják. Felhívom a busztársaságot, kiderül, hogy az 55-ös nem hozzájuk tartozik. Megmondják a telefonszámot, felhívom a másik társaságot, elmondom, mit hol hagytam, mi van benne, hol, mikor szálltam fel, mi a telefonszámom. Majd visszahívnak. Kb. félóra múlva hívnak, a táskám Kirját Onoban van, a busz végállomásán. Este elmegyek érte, az ember, aki átadja, jól lecsesz, merthogy megállították a buszt, kihívták a rendőrséget, manapság ki kell hívni a rendőrséget a talált tárgyakhoz. Nem részletezi, de lehet, hogy a Ricsi által leírt folyamat vagy annak egy része lezajlott. Csöndben végighallgatom, nem mondom neki, amit Ricsinek, hogy vazze, nem szándékosan hagytam ott. A másik ember az irodában megértően néz rám. 

A háború kezd beszivárogni az álmomba. Egyelőre szelíden bántva, amikor felébredtem, kissé rosszkedvem volt. De ez a fáradtságtól is lehet. Pénteken bummokra ébredtem, azt gondoltam lőnek, aztán vettem észre, hogy ezek előtt valami fény is van. Vihar volt villámlással, dörgéssel. Azt hittem, hajnal van, még nincs teljesen világos, és némi lassú ébredezés után megnéztem az órát. Gondoltam, megállt, tizet mutatott. Nem állt meg. 

Péntek éjjel is tíztől tízig aludtam, majd délután három órát, átaludtam a szombat kimenetelét. Ez tizenöt óra 24-ből. Érzem, hogy herpesz akar kijönni a számon, ez mindig akkor történik, amikor kimerülök. Nem tudom, hogy kevesebbet bírok, vagy nem veszem észre, hogy fáradok. Amikor Lacival interjúztam, mondta, hogy ez nagyon fárasztó. Én nem vettem észre. 

Szombaton már a Tóraolvasás után érek a zsinagógába. A rabbi éppen beszél. Ilyenkor nem szokott, ez különleges alkalom. Az utóbbi hónapokban a szombati szertartás a földszinten volt, azután, hogy egyszer láttam, tanakodnak a földszintiek, amikor éppen a szertartásnak kellett volna folyni. Gondolom, nem volt meg a minjen, és mi, az emeletiek a későbbiekben lent voltunk, hogy ne legyen gond. A lenti hely hagyományos felfogású, akár Budapesten is lehetne. Itt nem adják át a Tórát az ezrat nasimba, jó esetben a mechice mellett viszik el, át lehet nyúlni a függönyön keresztül. 

A rabbi mostani beszédéből megértem, hogy visszaköltöztünk szombaton a fenti terembe, mert a nőknek nem volt jó a lenti hely. Uramatyám, hogy mik vannak! Egy zsinagógában azért változtatják meg a korábbi döntést, mert a nőknek nem tetszik. 

Kollégám szerzett nekem egy új ügyfelet. Mikor átküldöm neki a szerződéstervezetet, mondja, hogy nagyon vastagon fogott a tollam, amikor az árat meghatároztam. Igaza van, az eddigi legmagasabb árat írtam be. Az ügyfél egyébként tök boldog, azt a kifejezést használta, hogy tűpontossággal határoztam meg, mi a baj. Kollégámnak kínos, hogy már elkezdtük a munkát, és hogyan igazolja ezt a magas árat.  Vitatkozunk, mondom neki, hogy én prémium-kategória vagyok, engem ne adjon el annyiért, mint másokat. Az ügyfél vezérigazgató, nyilván nem kisautóval jár. Nagyon öntudatosan adom elő magam, korábban kiakadtam, amikor kiderült, hogy egy banknál feleannyiért dolgozom, és annak is csak a kétharmadát kapom meg. A prémium-kategória kifejezést nemrég hallottam először, nagyon megtetszett. 

Gondolkodtam, hogy mitől lettem ilyen fene öntudatos. Azt hiszem, sokrétű, de mindenképpen az izraeli létemhez kapcsolom. Talán benne van az, hogy itt a nők öntudatosabbak, akaratosabbak, az is, hogy nem ismerek olyant, aki ennyi idősen a sikerből átlépett a bizonytalanságba. Ezek így leírva túl egyszerűek, nem adják vissza az ízét, szagát, teljességét annak a változásnak, amin keresztül megyek. Talán benne van az is, hogy megérlelődött bennem, nem akarok automatikusan férfivilág csöndes háttértámogatója lenni. Ha támogatok, az egyedi döntés. Még érlelem, van itt még valami, amit nem látok pontosan.

Ma megint előadtam a Petach Tikvai klubban. A klub szervezője, amikor meghívott, mondta, hogy beszéljek arról, hogyan lehet 90 felé közeledve jó életet élni. Mivel a Pszichoterápiában éppen volt két cikk az öregek terápiájáról, innen kiindulva elkezdtem felkészülni. Gyártottam egy elméletet, ami most nagyon tetszik nekem. Arra gondoltam, hogy az öregedésnek három fázisa van: tiltakozás, gazdagodás, gazdagítás. Először tiltakozunk az öregedés ellen, mindent bevetünk, hogy a jelei ne jelenjenek meg rajtunk. Aztán felismerjük (már, aki), hogy milyen szabadságokat ad az öregedés. Aztán elkezdjük (már, aki) lezárni, rendezni a dolgokat, átadni a következő generációnak. Lehet, hogy írok belőle cikket és felteszem. 

Úgy döntöttem, hogy januárban elköltözöm. Nézem a hirdetéseket, egy helyre el is megyek. A hirdetés szerint másfél szoba, 35 nm, 2900 sékel az adóval együtt. Ott nem látom a félszobát, szerintem nincs több, mint 25 nm, és 3200 az adóval együtt. Másnap telefonálok, hogy nem veszem ki. Nem kérdik, miért, ezért nem mondom, hogy nem akarok palimadár lenni. Majd lesz valahogy. 

Hát, így tengetem a napjaimat Tel Avivban. A tengernél még nem voltam, mióta itt vagyok, halogatom. 20-25 fok van, néha eső, nehezen szánom rá magam, hogy ne dolgozzak,  hanem elmenjek úszni.