Új Kelet cikk - A háború

Ez a levél még akkor érkezett, amikor Budapesten voltam. Most újraolvastam, és nem változtatnék rajta.

Kedves Ila!

Tel-Avivból írok Önnek. Nemrég érkeztünk az országba a családommal és hirtelen belecsöppentünk egy "háborús" helyzetbe. Az ismerősök nyugtatnak, hogy minden rendben lesz, de erről magam is csak alig vagyok meggyőzödve, s a két fiamnak (3 és 5 évesek) még nehezebben magyarázom el, hogy nincs miért megijedni, ha megszólal a sziréna. Épp csak belerázódtunk az új életünkbe, végre beállt a rend, a srácok óvodába járnak, a férjem és én is dolgozunk, s most hirtelen egyik pillanatról azt sem tudom,hogy elmerjek -e indulni a munkahelyre, elengedjem-e a gyerekeket az óvodába. Szerencsére a hétvégén csak párszor kellett  a lépcsőházba futni a gyerekekkel, de nagyon megijedtek és órákba telt mire sikerült megvigasztalni őket. A nagyobbik azóta is bepisil éjszaka, amire már évek óta nem volt példa. Van valami technika amilve magamat és a gyerekeket is meg tudom nyugtatni? Mennyit meséljek el nekik abból, ami történik?

Kati


Kedves Kati!

Valóban, nem a legjobb pillanatban érkeztek. Mi, akik Magyarországon nőttünk fel, a háborúról leginkább csak a borzalmakat hallottuk. Csak néhány visszaemlékezésben olvashattuk, ezért talán meg sem ragadt a fejünkben, hogy mennyire hozzá lehet szokni a háborúhoz, és mennyire voltak, akik tudtak élni közben, a szó legvalóságosabb értelmében, nemcsak a túlélésre értve.  

Izrael hatvanegynéhány éve háborús ország. Akik ehhez szoktak, azok tudják, mit kell tenni, kihez kell fordulni, vagy kinek kell segíteni. Mi frissen ideköltözöttek híján vagyunk ezeknek a tudásoknak. De ha lelkileg fontos, hogy maradjunk az országban, meg fogjuk tanulni.

A háború kicsit olyan, mint a betegség. Van aki, megrokkan testileg és/vagy lelkileg, van, aki belehal, és van, aki gazdagabban jön ki belőle, mert megtanult közben más módon élni, és mert korábbi gátaktól felszabadul a betegség hatására.

Nézzük, mi kell ahhoz, hogy a háborús helyzetet túléljük, sőt akár gazdagodjunk általa. Az első, hogy tudjuk, mit kell tennünk, hova kell mennünk, ha szól a sziréna. Fontos, hogy a környékükön lévőket kérdezzék meg, ha még nem tudják. Ez a túléléshez kell. Az óvónőktől is kérdezze meg, ilyenkor mit tesznek. Erre azért van szükség, hogy Ön viszonylagos biztonságban érezze a gyerekeket, Ön kevésbé szorongjon.

A második az, hogy tudja, mi az élete értelme, célja, és ebben hol van Izrael. Ha ezek megvannak, és Izrael is benne van, akkor a háború ebben átmeneti momentumnak fog tűnni, amit túl kell élni, aztán lehet folytatni az életcél megvalósítását. Ha nem tudja, mi az élete értelme, célja, vagy ebben nincs helye Izraelnek, akkor úgy sejtem, vissza fognak költözni a biztonságosabbnak vélt Magyarországra.

A harmadik, hogy tudjon segítséget kérni, elfogadni és adni, beépülni a talán váratlanul megjelenő közösségbe. Az izraeliek nyersek, néha modortalanok, de ha baj van, hirtelen közösséggé formálódnak, együtt vannak. A magyarok nehezen tudnak kérni és elfogadni, ha ez Önökkel is így van, akkor itt az ideje gyakorolni.

Talán észrevette, hogy nem a gyerekekkel kezdem, hanem Önökkel, a felnőttekkel. Önök alkotják a gyerekeik létének az alapját, így ha Önök stabilak, a gyerekek biztonságban fogják érezni magukat. Ha a gyerekek megrémültek, ebben jelentős szerepe lehetett az Önök rémületének. Tehát az első az, hogy Önök visszanyerjék a nyugalmukat.

Arról, hogy mennyit beszéljen a gyerekeknek a háborúról, azt javaslom, hogy annyit és azt mindenképpen, amennyi és ami ahhoz kell, hogy tudják, mi a dolguk, ha megszólal a sziréna, és azt is, hogy ez átmeneti időre szól. Egyeztessen az óvónővel, szociális gondozóval, akik erre fel vannak készítve, és az adott helyen konkrét segítséget tudnak nyújtani.