Itt is, ott is

Fáradt vagyok. Nem tudom, hogy ez ugyanaz a fáradtság, amit mindig érzek, amikor beköltözöm, és kezdem otthon érezni magam az új helyen, vagy valami más. Ricsi kérdezi, hogy elkeseredett vagyok-e. Mondom, hogy nem, hanem fásult. Lehet, hogy a fásultság rejti el az elkeseredettségem? Budapesten van munkám, megélhetésem a két hely számára, Izraelben még mindig csak keresgélek. Mégsem érzem úgy, hogy visszaköltöznék, Magyarország olyan, mintha egy hideg, sötét lakásba lépnék be. Nincs kedvem hozzá, de nem tudom végleg elhagyni.

Ramat Ganban vidékinek érzem magam. A hely, ahol most lakom csöndes, csak a főutcán vannak kis boltok, amikor napközben jövök-megyek, alig látok embereket. Furcsa ez a vidékiség.

Új helyen lakom, új háziorvost keresek, nem akarok Tel Avivba menni. Kapok egyet a központtól, egyeztetünk időpontot, mondják a címet. Keresem, nem találom, egyszer csak egy bevásárlóközponthoz érek, kérdezősködöm, kiderül, hogy az orvos rendelője a bevásárlóközpontban van. Az ajtó nyitva, ő ül és telefonál. Amikor abbahagyja a telefonálást, megkérdezem, hogy ő-e az orvos. Kiderül, hogy igen, és hogy ugyan öt óra van, és nekem háromra volt időpontom, de sebaj, jöjjek csak be. Kikérdez, amikor mondom, hány éves vagyok, meglepetten mondja, nem látszik. Ez örömmel nyugtázom, majd megméri a vérnyomásom, és azt mondja, csináljunk egy vérképet. Hurrá, ez ért a szakmájához. Felírja a gyógyszert is, amit az onkológusok rendeltek, meg a beutalót a vérképre. Amikor kimegyek a rendelőjéből, már öten várnak rá. 

G. kérdezi, hogy jöhet-e márciusban, van-e rá kapacitásom. Visszaírok, hogy jöjjön, ha önellátó, nincs rá sok kapacitásom. Most azt szeretném, ha valaki másnak lenne rám kapacitása. 

Megint annyit dolgozom, hogy a könyvírás elhalványul. Szombaton jutnak eszembe a megírandó esetek, de akkor nem írok, amikor meg már írhatnék, akkor magukkal sodornak a tennivalók. Lehet, hogy ez a könyvírás csak egy álom, amely soha nem teljesül be. Egyébként is ki vagyok én, hogy osszam az észt. Most nem is érzem jogosnak.  Szombaton két zseniális ötletem is támadt, hogyan tudnám még többet osztani az észt, mire kiment a szombat, az egyiket elfelejtettem. 

P-éknél ebédelek, ő szívesen lát, a családtagjai nem nagyon. Ez egy ideig zavar. Lehet, hogy nem megyek többet inkább. Nem tudom, hogy mondjam-e neki, milyen furcsa érzésem támadt. Még érlelem, hátha elmúlik, vagy sokkal tisztábban tudom, hogy mi van. 

Az ICF akkreditációhoz megint csinálok coacholásról hangfelvételt, elégedett vagyok vele. Mentornak elküldöm, egyeztetünk, nagyon tetszik, minden szükséges ICF kompetenciát hozok, egyet kivéve, keveset kérdezek. Dühös leszek, nem akarom az egyébként meglehetősen sikeres stílusomat azért megváltoztatni, mert egy szervezetnek van valami előírása, és ahhoz kellene igazodnom. Mikor mondom, hogy kérdezek, amikor érdekel valami, a mentorom elkezdi mondani, hogyan növelhető az érdeklődés az ügyfél iránt. Itt elszakad a cérna, félbeszakítom, és megkérdem, hogy ha most félretesszük, hogy mi az ICF előírása egy technika alkalmazására, akkor ő úgy hallja, hogy nem érdekel eléggé a kliensem? Erre nem tud mit mondani. Ha nem akkreditálnak, mert nem kérdezek eleget, fűnek-fának el fogom híresztelni, hogy ugyan sok mindenkinek elég jó, amit csinálok, de van egy nagyhírű szervezet, ahol megmérettem és könnyűnek találtattam.