A coaching iskolában beszálltam az egyik kiscsoportba dolgozni. Amikor ügyfél voltam, a témám az volt, hogy hogyan tudok Izraelben érvényesülni. Hatlépéses tervet készítettünk, abból négyben már megtettem az első lépéseket. Nagyon elszánt vagyok. Izrael nem úszhatja meg szárazon, hogy én itt vagyok.
Bné Brákban voltam tanulni, egykor hazaindultam. Az iskolások is ekkor mennek haza, rengeteg gyerek az utcán, a lánykák húzzák a rózsaszín Hello Kittys táskájukat. Előttem egy kilencéves-forma kislány, a bal cipőjének orra levált. Ügyesen lépked, alig látni a bajt. Keresgélek a táskámban, hátha van befőttes gumim, de nem találok semmit. Eszembe jut, hogy én is ilyenforma voltam, amikor valami hivatalos helyre mentem, és ugyanígy levált a cipőm talpa. Emlékszem, ahogy ügyeskedtem, hogy a járásomon minél kevésbé látsszon, és közben nagyon szégyelltem magam.
Ma kezdődött a tanítás a Bar Ilanon. Három fiú van a csoportban, az egyik arab, egy másik kipás, láthatóan barátok. Bemutatkozás után a prof is, én is rácsodálkozunk, hogy milyen könnyedén beszéltem. Három óra múlva már a beszédem nehézkes, de a jelenlétemen még érzem a könnyedséget. Érzem, hogy helyem van itt, tudok olyant, ami fontos.
Otthon hagytam a telefonomat. Tanítás után hazajöttem, kerestem, nem találtam. Rohantam vissza az egyetemre, kerestem, ketten segítettek, nem lett meg, felhívtam az egyetemi biztonságiakat, egy férfival beszéltem, hihetetlenül kedves volt, de mondta, hogy nem valószínű, hogy meglesz, de azért majd hívjam, hátha leadták náluk. Hazafelé menet már azon gondolkodtam, mit tegyek így telefon nélkül, elég jól kitaláltam, aztán amikor hazaértem, eszembe jutott, hogy bevittem a hálószobába. Ott volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése