Peszach

Húsz kilométerrel lettem öregebb az elmúlt egy napban. Ilyen tempóban, ha időben indulok, három nap alatt Jeruzsálembe érek, ahova ilyenkor el kellett zarándokolni anno, a szentély idején.  

Juli férjének nagybátyjánál van a széder, Ramat haSaronban, kb. 10 km-rel odébb. Taxival megyünk, ott lepakolunk, majd a közeli szefárd zsinagógába megyünk. Ott először tanulás zajlik, a szédereste megtartásáról, ahol az is kiderül, hogy ha egyedül vagy, akkor is olvasd fel a Hagadát, tartsd meg a szédert. Ez tetszik. Aztán az imán a dallamokban a nagyon sok apró hajlítás is jelzi, hogy ez közel-kelet. Amikor vége az imának, valaki megkérdez minket, hogy van-e hol szédereznünk. Gondolom, meghívott volna, ha nem lett volna. 

Az estén kb. harmincan vagyunk, én vagyok az egyetlen családon kívüli. A házigazda életvidám középkorú férfi, a felesége meghalt, négy lánya van, mindegyiknek vízre utaló neve, háromnak a forrás szó három változata. Nem is tudom, hogy a forrás szónak van-e magyarul változata. A négyből három itt van, egy a seregben. A vendégsereg korösszetétele két évestől 87 évesig terjed. Szerencsére a házigazdának elég nagy a hangereje, így el tudja csendesíteni a vendégeket, bár nem könnyen. Valaki szerint a balagant, azaz felfordulást egy széderestén találhatták fel. A két legvallásosabb vendég Juli és én, csak mi ketten mossuk meg a kezünket az előírt helyen, a többiek mobilt használnak, vagyis nyilvánvalóan semmit nem tartanak a vallási előírásokból. Ezt Micikének, a judaizmus tanáromnak nem fogom elmondani, csak szörnyülködne, és rettentően sajnálná, hogy nem szervezett nekem rendes kóser helyet. De én ámulok, hogy a széder ennyire a hagyomány része, hogy még a vallást ellenzők is megtartják. 

A felolvasás körbemegy, én is bevállalok egy szakaszt. Mire a végére érek, érzem, hogy ég az arcom. De büszke vagyok, hogy bevállaltam. Valaki utána mondja, hogy ez még nekik is nehéz szöveg, mert keveredik a héber és az arámi. Na, én ezt nem is igen veszem észre. 

11 után indulunk haza. Hűvös van, de időnként melegebb foltokba érünk. Hármunknak két deci vize van, testvériesen osztozunk rajta. Az úton találkozunk más hazafelé igyekvőkkel, a vallásosak gyalog, a nem vallásosak autóval. Hosszú kocsisor mellett megyünk el. Fél 2 után érek haza, fáradtan, de elégedetten. 

Reggel fél 9-kor ébredek, és úgy döntök, hogy elmegyek a Jakarba, nem megyek közeli, de ismeretlen helyre. Kb. 5-6 km, fél 11-re érek oda. A földszinti imateremben zajlik a Tóraolvasás, aki lejnol, éppen megfordul, látja, hogy felfelé indulok, és egy türelmetlennek tetsző kézmozdulattal int, hogy menjek az itteni női részlegbe. Besomfordálok, meglehetősen kevesen vannak, de olyanok is, akik fent szoktak lenni, úgyhogy maradok. 

Visszafelé már meleg van, igyekszem az árnyékban menni. Az utolsó két km-en vánszorgok, és kételkedni kezdek, hogy normális vagyok-e. Persze már egy ideje tudom, hogy nem, mert normális ember az én koromban nem csinál olyat, mint én, hanem ül a saját házában, örül, hogy nincs már adóssága, vesz bazi nagy lapos képernyőt meg új autót, és morog, hogy milyen szar az ország vezetése. 

Mindenesetre az ideérkezés, a Peszach és benne a távgyaloglás eltávolította az aggódásomat. Csinálom a dolgom Eti javaslata szerint, aztán meglátjuk, mi lesz.