Hétköznap

Úgy tanulom a hébert, olyan ösztönösen, mint egy kisgyerek. Nem tudom, hogy tudom, nem tudom, mennyit tudok, használom, bukdácsolok, használom. Az oroszt, a franciát és az angolt sokkal intellektuálisabban tanultam. Van ebben valami könnyedség, görcsösség-hiány.

Zavar a szomszéd iskola ki-becsöngetése. Egyre jobban zavar. Mintha egy úttörőtábor szomszédságában ülnék. Akkor zavar, amikor dolgozom valakivel, amikor zenét szeretnék hallgatni, vagy híreket. 

Avivit szombat este idejött, megfogalmazott nekem egy levelet, a fiúja beírta gépbe, kinyomtattuk, el akartam küldeni, de azt mondták, inkább vigyem be személyesen. Ettől kiráz a hideg, nem tudom, mit mondjak a kapuőrnek, aztán az igazgatónak, meg egyáltalán. Kiképeztek, elmondták, mit mondjak az egyiknek, másiknak. Nehezen szántam rá magam, fura nekem ez a helyzet. 

Bné Brákból jöttem hazafelé, ahol a bét din előzetesen voltam, nem leültetni akartak, hanem kikérdezni. Valamiért szeretem, amikor zsidóságból faggatnak. Megkérdezte a rabbi, hogy a zöldségesnél mire kell figyelni. Mondtam, kukacra, de egyébként olyan zöldségeshez járok, akinek van hechserje, úgyhogy semmire, mert ők leveszek a tizedet, meg amit kell. Jó, de ha elmegyek a suk hakarmelra, mire kell figyelni. Fogalmam nem volt, mit akar kihúzni belőlem, Micikéhez fordultam, mondta, hogy a három év. Ja, mondom, persze, ha van egy új fa, három évig nem ehetjük a gyümölcsét, aztán a negyedik évben - itt egy karmozdulattal jeleztem, hogy azt le kell választani, áldozatként mert nem jutott eszembe a megfelelő szó. Ez valószínűleg vicces lehetett, mert elmosolyodott. Azt már nem tettem hozzá, hogy ha megkérdezem az árust, hogy van-e benne négyévesnél fiatalabb fa gyümölcse, biztos azt mondja, hogy nincs. 

Szóval jövök hazafelé Bné Brákból, és egyszercsak azt gondolom, hogy nem beviszem a levelet az iskolába személyesen, hanem bemegyek az iskolába panaszkodni, és viszek még egy levelet is, és ez jó gyakorlás lesz arra, hogy panaszkodjak. Úgyhogy ma elmentem. 

A portástól kérdezem, hogy hol az igazgató irodája. Mutatja, de nincs bent az igazgató, mondja. A titkárnő? Az itt van. Bemegyek, mondom, hogy mi bajom a csengőjükkel. A titkárnőn kívül még egy nő ül az irodában, a mobilját babrálja, fel sem néz, úgy mondja: "nincs mit tenni." A titkárnő meg mondja, hogy ez a csengőjük. Egyelőre megegyezésre törekszem, úgyhogy nem kérdezem meg, hogy Isten adta-e, mert akkor értem, hogy nem tudnak változtatni rajta. Ehelyett mondom, hogy engem zavar. Olyan, mintha extrímlend csengője lenne. Ezt negyedórával korábban hallottam a rádióban, ahol heves vitát folytattak arról, hogy mennyibe kerül a gyerekek táboroztatása. Persze itt nincs olyan, hogy nem heves vita, ezért a jelző fölösleges lenne, de magyarok számára ez nem annyira kézenfekvő, ezért inkább odaírtam. Az extrímlend valószínűleg az a gyerektábor, amelyik nagyon felszerelt, és nagyon drága. 

Szóval mondom ezt a titkárnőnek, aki erre megkérdezi, hogy angolul folytassuk-e. Angolul folytattuk, ezek szerint nem ismeri ezt a kifejezést. Sebaj. Titkárnő mondja, hogy legfeljebb lehalkítani tudja. Mondom én, tegye azt. Odamegy, csinál valamit, megköszönöm, eljövök. 

A kapuban jut eszembe, hogy nem kérdeztem meg, hogy hívják. Visszamegyek, megkérdezem, Szigál a neve. Megköszönöm, eljövök. 

Jöttem-mentem, vásároltam, két óra múlva hazaértem, a ki-becsöngetésre szolgáló úttörődal ugyanolyan harsány. Elmosolyodom, ezek szerint a tanulás folytatódik. Az enyém is, az övék is. Ők még nem tudják, hogy Erősila nem annyira önérvényesítő, mint amennyire kitartó. A következő lépés email lesz, amikor visszajövök.