Ma jól indult a nap. Csörgött az óra, na ez annyira nem volt jó, de mégis elégedetten ébredtem. A múlt csütörtökön és tegnap történt valami, amitől jó érzésem van. Mindkettő az egyetemen.
Múlt csütörtökön a szokásos iskolai tanácsadó képzés nem szokásos működése volt. Korábban félév során heti négy órában tanultak Gestaltot, idén két félévben heti két órában. A prof nem tud mit kezdeni a változással, nehezen boldogul azzal, hogy hogyan ossza be az elméletet és a gyakorlást. Hozzám igazítja a dolgot, amikor itt vagyok, akkor gyakorlás, amikor nem, akkor elmélet.
Csakhogy ahhoz szokott, hogy elmélet, utána gyakorlás. Most itt voltam, az óra egy része azzal ment el, hogy mi legyen a későkkel. Aztán hogy hogyan csináljuk. Meg kéne mutatni a hallgatóknak, hogy hogyan dolgozunk. Mondtam, én szívesen, de angolul. Egy fiatal férfi, rendőrruhában, elég mogorva arcú, jelentkezett. Először úgy értettem, hogy kifogásolja azt, hogy angolul akarom megmutatni, annyira rosszkedvű volt az arca, de kiderült, hogy neki könnyebb az angol, szívesen kiül.
Hosszan rendezgették, hogyan üljünk. Ettől ideges lettem. Amikor én vezetek ilyen programot, azt mondom, hogy mi ülünk, ahogy nekünk jó, a többiek helyezkedjenek úgy, ahogy nekik jó. Amikor végre elcsendesedtünk, már feszült voltam.
Elkezdett beszélni arról, milyen nehézségei vannak, folyton költöznek, ezt a felesége nem szereti. Ahogy beszélt, nem éreztem kapcsolatot, úgyhogy leállítottam, és mondtam. Nem tudom pontosan mi történt, de kezdett ellágyulni az arca, és puhábbá válni a hangja. Nekem is eltűntek a többiek, már nem érdekeltek, már csak egymásra figyeltünk.
A tizenöt perces ülés után megbeszélték, mit láttak, volt, aki semmit, volt aki észrevett dolgokat. A prof és a másik tanerő hívta fel a figyelmüket apró változásokra. A héten aztán mindketten felhívtak, hogy elismeréseket mondjanak. Jólesett. Amikor csinálom, nem tudom, kifelé milyen hatása van annak, amit csinálok.
Tegnap a Gestalt terápia képzésen voltam. A gyakorló kiscsoportba Tali megint másvalakivel osztott be, úgy hogy előre nem tudtam. Ez zavart, az illetőnek mondtam, hogy osszuk meg a munkát, két emberrel ő dolgozik, kettővel én. Mivel ő most volt először, én kezdtem. Egyszercsak beavatkozott. Ettől eldurrant az agyam, lebénultam, féltem, hogy ha csinálok valamit, ő is, és akkor átvesszük a munkát a hallgatóktól. Szünetben mondtam neki, hogy most ő jön, és én nem fogok beavatkozni. Megértette, később már hagyott dolgozni.
Az egyik nő nagyon ingerlékeny volt, nem akarta, hogy szóljanak hozzá. A társam félt, hogy szétesik a csoport, mert nem lesz hajlandó dolgozni. Mivel már amúgy is kevesebb időnk volt, mint a tervezett, mondtam, hogy felajánlok két lehetőséget, az egyik, hogy dolgoznak mint eddig, csak rövidebb ideig, a másik, hogy megbeszéljük, mi történik a csoportban.
A nő akart dolgozni. Meg nem is. Azt kérte a "terapeutájától", hogy ne zaklassa. Sokat voltak csöndben, ami a "terapeutát" zavarhatta, mert egy ponton tanácsot kért, hogy most mit csináljon. Azt javasoltam neki, hogy tegye azt, amit eddig, mert azt adja az ügyfelének, amire annak szüksége van, a jelenlétét.
A tizenöt perces ülés végére az ingerült nő felszabadult és boldog lett.
Amikor már mindenki elment, csak a tanerők maradtak, hogy megbeszéljük, mi volt, már elmúlt este kilenc. Az egyik tanerő hosszan panaszkodott a résztvevők tudására, mondván, nem ismerik a Gestalt koncepciókat, és a gyakorláson tanította ezeket. Mondtam, hogy nem az a fontos, hogy ismerjék őket, hanem hogy jelen tudjanak lenni az ügyfelük számára. Nekem ettől feláll a szőr a hátamon. Két dolgot biztos, hogy nehezen viselek, amikor valaki hosszan beszél, ismétli önmagát, és amikor valaki panaszkodik. Na, ő a kettőt kombinálta.
Amikor elegem lett, pakolni kezdtem a táskámba. Tali megkérdezte, hogy el kell-e mennem. Mondtam, hogy nem. Aztán már hamar végeztünk.
Ma reggel azért keltem korán, mert a Jakarban az újhold tiszteletére női minjent szerveztek. Amikor odaértem, már javában zajlott az ima. Egy férfi felhozott Tóratekercset, egy asztalt leterített tálesszal és rátette, aztán kiment. Lejnolás is volt, engem hívtak fel elsőnek. Az áldással nehezen boldogultam, nem a megszokott volt, amely azt mondja, hogy kötelezettek vagyunk a Tóra-olvasásra, hanem tanulással kapcsolatos. De nagyon örültem, egészen gyönyörű hangulata volt a női imának, ennek a csak nőkből álló csoportnak. Ez a hónapom jó lesz.
Örömömben vettem egy pár papucsot, néhány edényt, meg egy ciklámen színű hátizsákot. Próbáltam egy visszafogottabb színt, de ennél maradtam. Ebbe szerettem bele, amikor szombatonként elmentem a bolt előtt Tel Aviv felé. Van két elülső zsebe. Talán az iskoláskori hátitáskámra emlékeztet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése