Egy sabat után ...

Elmentem a tel avivi zsinagógába. Mivel 8 után ébredtem, mire odaértem, elmúlt 10 óra, már a maftirnál tartottak. Megint lent van a két közösségnek együtt a szombati szertartás, kicsit korábban kezdték. A kidus után a rabbi odajött, hogy korábban kellene érkeznem, mert ma a nők közül senki nem vállalta, hogy a női oldalon körbehordja a tekercset. Akivel éppen beszélgettem, mondta, hogy messziről jövök. Erre a rabbi bocsánatot kért, és mondta, hogy visszavonta, amit mondott, és nem akart megbántani. Annyira meglepett, hogy nem tudtam neki mondani, hogy nem megsértett, hanem éppen ellenkezőleg.

A szombati egyórás gyaloglás a meditatív gondolkodás ideje. Ma az jutott eszembe, hogy mit is keresek itt. Miért küzdök. Aztán amikor arra gondoltam, hogy visszamenni a jól megszokott, bejáratott Magyarországra, akkor határozott nem volt a belső válaszom. Hideg, zavaros, küzdelmes ... ilyenek jöttek. 

Egy nő felhív este 10 után. Az új zsidó nevemet mondja, ebből tudom, hogy Micike révén jutott el hozzám. Kérdezget, és megkérdi, hogy megadhatja-e a telefonszámomat a mérnök ismerősnek. Mondom, hogy igen. Tíz perc múlva hív a férfi. A korát nem mondja, van egy mérnökirodája, özvegy, Temesváron született, otthon jiddusül beszéltek, a barátaival magyarul, az iskolában románul. Még tud kicsit magyarul. kérdezi, hogy találkozunk-e. Kiváncsi vagyok rá, de nem vonz. Valami van a hangjában, ami nem elég vonzó. Öregesség talán.

Most olvastam: "A terapeuta világképe is hozzájárul elszigetelődéséhez. A tapasztalt terapeuta másként tekint a kapcsolatokra, mint az átlagember, nincs türelme a szociális rituálékhoz és a formalitásokhoz, nem viseli el a sekélyes, felszínes csevegést és a társasági események ürességét.” Irvin D. Yalom

Eddig azt hittem, hogy az én türelmetlenségem abból fakad, hogy a mellrák miatt jobban értékelem az élet perceit, mint hogy elpazaroljam olyan beszélgetésekre, amelyeknek nem érzem a tartalmasságát. Ez az idézet most azt mondja nekem, hogy másról, vagy másról is van szó. 

Van egy új ügyfelem, fiatal nő, hihetetlenül erős, tiszta belső iránytűvel arról, hogy mi a helyes, mi helytelen, és nem kevésbé erős külső zsaroló, zavaró tényezőkkel. Érthetően szorong. Szeretném megerősíteni őt abban, ami a sajátja. 

Vegyes. Épp mint a hangulatom

Szombaton hazafelé gyalogolva egy férfi jön mögöttem. A kereszteződésnél a pirosban megállok, ő átmegy. A túloldalon már én megyek mögötte. Nagyjából azonos tempóban haladunk. Többször hátranéz, zavarja, hogy mögötte tartok. Aztán meg is kérdezi, hogy őt követem-e. Mondom nem, ő előzött meg. Innentől együtt haladunk, beszélgetünk. 

Mielőtt kétfelé válna az utunk, megkérdezi a helyzetemet. Nem értem, kiderül, hogy arra kiváncsi, férjnél vagyok-e. Mikor mondom, hogy elváltam, izgatottá válik. Azt javasolja, hogy találkozzunk. Mivel egyikünknél sincs se telefon, se íróeszköz, memorizáltatja velem a telefonszámát. Majd mondom neki, hogy ő is jegyezze meg az enyémet. Nem nagyon megy neki, azt javasolja, hogy én hívjam fel, az ő száma könnyebb. Na erről szó sem lehet, küzdjél csak, amúgy is az én számomban van három azonos számjegy, úgyhogy ez a könnyebb. Végül vissza tudja mondani a számom, megegyezünk, hogy aki emlékszik, hívja a másikat, amikor kimegy a szombat. 

Még hazafelé felidézem a számát, de már tudom, hogy nem fogom hívni. Nem nekem való. Ő sem hívott, szerintem elfelejtette a számomat. Így jártunk.

Az első TV műsor, amelyet értek, egy rákos kislány küzdelméről szól a betegséggel. Szinte a haláláig felvették őt a kórházban, ahogy változik az arca, ahogy a szülők bohóckodnak neki, ahogy tolókocsiban elviszik a kedvenc énekese koncertjére. Biztos azért is értem, mert nagyon megérint, folynak a könnyeim, még most is, ahogy felidéződik, hogy telefonon mondja az apjának, hogy a német dolgozata 100 %-osra sikerült. A 100 % itt egy köznapi kifejezés is a tökéletesre. Nem tudom írott szavakkal visszaadni, ahogy az öröm és a fájdalom egyszerre tört ki belőle. 

Az egyik reggel azt álmodtam, hogy megkérdem a volt férjem, hogy miért gyűlöl engem. Ez fura, mert szerintem nem gyűlöl, és mivel azt tanultam, hogy az álmunkban minden rólunk szól, kerestem az öngyűlöletet, de nem találtam. Lehet, hogy valami félelem ez.

Tovább tanulok Micikével. Ezért már senki nem fizet neki, örömtanulás. Meséli, hogy egy gazdag bné bráki család, aki tanuláshoz ad adományt, meghívta őt és a csoportját ebédre. Beszélgettek, szóba kerültem. Az asszony siduchhal is foglalkozik, megkérdezte Micikét, hogy szerinte akarok-e férjhez menni, mert lenne egy mérnök. Kötött kipás. Mondjuk az inkább való hozzám, mint egy kaftános.