Az izraeli Gestalt terápia tréning végzős résztvevői közül az egyik felhív, és meghív egy összejövetelre. Kérdezem, hogy oké-e az, ha jövök. Mondja, nemhogy oké, hanem biztos, hogy jöjjek.
Rosszul mérem fel az időt, késem. Azt hittem, kötetlen összejövetel, de mire odaérek, körben ülnek, és beszélgetnek. Örömömre a többséget ismerem, ott van kolléga, ügyfél, szupervízor. Próbálom felvenni a szálat, de beletelik némi időbe, mire rájövök, hogy ez egy diplomaosztó. Mindenkinek meg kell szólalni, a tréning vezetője, aki egyébként a szupervízorom, és akivel az európai szervezet vezetésében együtt ülünk évente kétszer, megszólít, hogy örül, hogy én is itt vagyok, és ha már tudom, hol vagyok, mondjak én is valamit.
Fején találta a szöget, abban a pillanatban még mindig csak találgattam, mibe is csöppentem bele. Aztán mondom héberül, hogy igaza van, olyan, mintha álmodnék, itt is vagyok, meg nem is, és ez ugyanaz az érzés, amit mindig is éreztem a csoportban, mindaddig, amíg nem kezdtem el valakivel dolgozni, mert akkor már ott voltam. És hogy remélem, hogy lesz következő csoport.
Amikor ügyfelem megszólal, minden jelenlévő tanerőről elmondja, hogy mit tanult tőle, aztán hozzámér, és mondja büszkén, hogy én vagyok a terepautója, és tőlem azt hallja, hogy "jó, de mit érzel?" Ez igaz, amikor sokat agyal, akkor valami ilyesmivel szakítom meg.
A következő héten találkozunk, és valahogy sokkal meghittebb a kapcsolatunk. Ő kevésbé lázad, valahogy egyenrangúbbak lettünk. Kérdezi, hogy a múltkor azt mondtam, hogy amikor nem látom, akkor szeretnék kimenekülni a kapcsolatból, ez van-e még. Mondom, hogy már nincs. Kérdi, hogy mi változott. Mondom, hogy otthonosabb most vele, kevésbé érzem, hogy vizsgáztat.
A másik itteni ügyfelem felszabadult és boldog. Amikor másfél évvel ezelőtt dolgozni kezdtünk, mélyponton volt, nem hitt magában, nem hitt semmiben. Most elégedett, azt csinálja, amit szeret, ezért pénzt is kap, noha nem sokat. Mondom, akkor most nincs mit tovább tennünk. Egyetértünk. Örülök, hogy jól van, és persze ez azt is jelenti, hogy nincs már rám szüksége. Eggyel kevesebb ügyfelem van itt.
A prof izgatottan felhív, hogy kapott a hallgatóktól visszajelzést, és mind az öt kérdésre rosszabb pontszámot kapott, mint az átlag. Zaklatott, és foglalkozni akar vele a következő órán. Mondom, hogy jövök, és támogatom, hogy foglalkozzék vele.
A hallgatók összegyűjtik, mit szeretnek a kurzusban, és milyen javaslataik vannak. Miközben ezen dolgoznak, a prof és én kint beszélgetünk. Próbálja az ő angol tudásuk hiányosságaival magyarázni a kritikus visszajelzést, de ebbe nem megyek bele. Kérdezem tőle, hogy tudatában van-e annak, hogy nem néz rájuk. Mondja, hogy most valóban nem tudott rájuk nézni. Mondom, hogy nemcsak most, általában sem. Nincs velük kontaktusa. Személyes kontaktus nélkül nem tud semmit átadni, legyen az bármilyen jó.
Visszamegyünk, a hallgatók elmondják, milyen változásokat szeretnének, aztán a prof be akar mutatni egy interjút Gordon Wheelerrel, de nem tudja összerakni rendesen a számítógépben a hangot és a képet. Annyira ideges leszek ettől, hogy inkább a mobilomon nézem az emailjeimet. Nagyon nehezen kapcsolódom az interjúhoz, de aztán szerencsére elég érdekes ahhoz, hogy odafigyeljek.
Utána beszélünk. Amikor újra visszatér a hallgatókhoz, megint mondom, hogy most érzem a jelenlétét, máskor nem, és addig nem tud semmilyen zseniális dolgot bemutatni nekik, amíg nincs személyes kontaktusuk. Nem engedem, hogy kitérjen, hogy másról beszéljen, így egy idő után megérkezik.
Fordítok egy interjút. A Jakar Tel Aviv korábbi rabbijával készült, a HaArecben jelent meg. Magyarra fordítom, amikor kész leszek vele, beteszem a blogba. Nagyon izgalmas, de már szeretném befejezni. Napok óta ezzel foglalkozom. Két online szótárt használok, lassan haladok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése