2015. július 15., szerda

... és utána

Az orvos be akart szereztetni velem valami mágnest, hogy ha elállítódik a fejemben a szelep, ne kelljen újra kinyitni. Mármint a fejemet. Mágnesem nincs, nem volt raktáron, a szelep egyelőre működik. 

Nem tudom, miért akartam annyira gyorsan visszajönni. Talán hogy megint normális embernek érezzem magam. Ehhez képest akkor jöttem rá, hogy mennyire magányosnak érzem magam, amikor Pisti felhívott, és ez nagyon jól esett.

A betegségnek az a hatalmas előnye, hogy megmutatja, kire miben számíthatsz. Micike, amikor megtudta, mi van, elkérte a címemet, a fiaim telefonszámát, és mondta, hogy minden nap hívjam fel. Tiszta, nyers praktikusság. Semmi spirituális izé, csak életmentő gyakorlatiasság. 

Nincs kedvem dolgozni. Most afelé hajlok, hogy visszaköltözöm. Nem akarok azért sokat dolgozni, hogy fenntartsam ezt az állapotot. Senki nem tart itt. Az ünnepeket arra fogom használni, hogy el tudjam dönteni.

A zseniális Netanjahu nem tudta elérni, hogy ne legyen egyezség. Miért is tudta volna. Egyébként is Iránnak nem Izrael ellen kell az atombomba, hanem hogy újra nagyhatalom lehessen. Perzsa birodalom, szemben a szaud-arábiakkal. Izraellel nem kezd ki, az Amerikát jelentené ellenségként. 

Ma dolgoztam az izraeli ügyfelemmel. Megint kóstolgatott, hátha a műtétem miatt nincs elég erőm, de nem hagytam. jó volt, szerencsére sokkal jobb állapotban van, mint legutóbb.

Vasárnap találkozom az angol gestaltossal. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése