Eddig az European Association of Gestalt Therapy magyar összekötője voltam, A kollégát felhívtam, aki eddig helyettesített, amíg beteg voltam, és mondani akartam, hogy most már megyek én Hollandiába, ahol lesz a féléves megbeszélés. Kiderült, hogy már nem én vagyok az összekötő. Dühömben írtam az Egyesület elnökségének egy levelet, de előtte átküldtem Diának, hogy jó-e a levél. Azt mondta, hogy az utolsó bekezdést hagyjam el, az túl durva, és hagyjuk meg a párbeszéd lehetőségét. Elhagytam, elküldtem a maradékot. Az elnök meg egy elnökségi tag felhívott, hogy először velem akartak beszélni, addig nem is akarták nyilvánosságra hozni, de akit megbíztak két hónappal ezelőtt, az nem vette fel velem a kapcsolatot időben, és így véletlenül tudtam meg, hogy volt egy ilyen döntés. Megértettem a szempontjaikat, mondtam, hogy akkor lemondok, és békében váltunk el.
Ma megbeszélés volt nálam a tréningekről. Négyen a norvégoknál végeztek, másodmagammal az angoloknál. A norvég rendszert vesszük át. Ők nem ülnek be a résztvevők közé, és nem is tartják jónak a beülést, és szerepjátszást. Én meg abban a kiscsoportban, ahol voltam, terapeuta is voltam, nemcsak megfigyelő. Ez volt, akinek nem tetszett. Nekem nincs problémám ezzel. Volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy én a jövőben is be fogok ülni, és terapeutát alakítani, és ha nem tetszik, akkor ne válasszanak engem trénertársnak. Ha meg lehet tenni ezt az egész csoport előtt, meg tudom tenni két ember előtt is. Az illető azt mondta, hogy szerencse, hogy ezt nem ultimátumként mondom. De, mondtam, ez ultimátum.
Aztán elszomorodtam. Nem tudom, miért lettem szomorú, de nagyon szomorú lettem.
Most örülök, hogy mindkét esetben kifejeztem azokat az érdekeket, amiket tudok követni. A szomorúságom most sem múlt el maradéktalanul, de elégedett vagyok, azzal amit tettem. Visszajön a régi agresszióm. Azt tanultam, hogy az agresszió az életerő. Akkor ezek szerint jön vissza az életerőm.
Most, hogy nem festem a hajam, többször előfordul, hogy fiatalabbak átadják a helyet a tömegközlekedésen. Amikor bizonytalanul megkérdik, hogy átadják-e a helyet, megköszönöm, és leülök.
Izraelben kinéztem az ablakon a buszokból, néztem a külvilágot, itthon lehúnyom a szemem, és félálomban utazom. Nincs a zöld környezet, amit nézzek, a pusztaságot nincs kedvem nézni.
Ma megbeszélés volt nálam a tréningekről. Négyen a norvégoknál végeztek, másodmagammal az angoloknál. A norvég rendszert vesszük át. Ők nem ülnek be a résztvevők közé, és nem is tartják jónak a beülést, és szerepjátszást. Én meg abban a kiscsoportban, ahol voltam, terapeuta is voltam, nemcsak megfigyelő. Ez volt, akinek nem tetszett. Nekem nincs problémám ezzel. Volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy én a jövőben is be fogok ülni, és terapeutát alakítani, és ha nem tetszik, akkor ne válasszanak engem trénertársnak. Ha meg lehet tenni ezt az egész csoport előtt, meg tudom tenni két ember előtt is. Az illető azt mondta, hogy szerencse, hogy ezt nem ultimátumként mondom. De, mondtam, ez ultimátum.
Aztán elszomorodtam. Nem tudom, miért lettem szomorú, de nagyon szomorú lettem.
Most örülök, hogy mindkét esetben kifejeztem azokat az érdekeket, amiket tudok követni. A szomorúságom most sem múlt el maradéktalanul, de elégedett vagyok, azzal amit tettem. Visszajön a régi agresszióm. Azt tanultam, hogy az agresszió az életerő. Akkor ezek szerint jön vissza az életerőm.
Most, hogy nem festem a hajam, többször előfordul, hogy fiatalabbak átadják a helyet a tömegközlekedésen. Amikor bizonytalanul megkérdik, hogy átadják-e a helyet, megköszönöm, és leülök.
Izraelben kinéztem az ablakon a buszokból, néztem a külvilágot, itthon lehúnyom a szemem, és félálomban utazom. Nincs a zöld környezet, amit nézzek, a pusztaságot nincs kedvem nézni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése