Szomorú -- vidám

A villamoson a minap egy férfi szidta a hajléktalanokat. Hogy van elég hely a szállókon, és mégsem akarnak bemenni megszállni ott. Nekem egyre keményebbek lettek a vonásaim, ahogyan hallgattam őt. Nem tudtam volna mit mondani, mert nem ismerem a tényleges helyzetet, csak bántott, ahogyan ez a férfi a hajléktalanokról beszélt.

Szerencsére a mellettem ülő középkorú hölgy megszólalt, mondván ő egy ilyen helyen dolgozik, és látja, hogy lopások és erőszak van a hajléktalanszállókon, és megérti, hogy nem akarnak a szállókra bemenni az emberek. A férfi elhallgatott. Én megkönnyebbülten hallgattam, amíg le nem szálltam.

Meghalt egy taníítványom. 10-15 évvel volt fiatalabb nálam, kamaszkorú gyerekei vannak. A temetésre a meghívóba azt írták, hogy mik voltak a kedvenc színei, és hogy abba öltözzünk. Ez jól esett. Valahogy ünnepségnek hatott a meghívó.

A ravatalozónál sokan voltak. Beálltam a sorba. Nem is tudom, miért. Amikor a lányaihoz értem, mondtam, hogy tanítottam az anyjukat. Ott volt az apjuk is, neki felderült az arca, mondta, hogy tudja, ki vagyok, és odahajolt, megpuszilt. Ez jól esett. Aztán a búcsúztató beszédek jöttek, mind nagyon kedves volt. Elkezdtek potyogni a könnyeim, megállíthatatlanul. Nem neki kellett volna meghalnia. Amikor vége volt a temetésnek, elköszöntem az ismerőseimtől, és gyorsan hazaindultam. Megláttam a férjét, mondtam neki valamit, de már nem emlékszem, mit. Aztán odahajoltam, megpusziltam, és sarkon fordultam, elindultam.

Még másnap is ezzel a szomorúsággal voltam egész nap. Azt fantáziáltam, hogy fázik a sírban. És akkor azt gondoltam, hogy megölelem. És felmelegedett.

A reggel néztem a Nyomorultakat. A filmben megalázzák a szegény nőt, aki eladja magát utcalányként, és 20 évre elzárják azt, aki éhségében betör egy pékségbe. Ma hallottam, hogy Csepelen a biztonságiak megalázták a hajléktalanokat. Nem tudom a részleteket, csak feltűnt a hasonlóság a kétszáz évvel ezelőtt történtek és a maiak között.

Volt, ill. van egy ügyfelem, aki azt mondta, hogy amikor megismert, akkor keménynek gondolt. De aztán a felesége is ismert, és ő azt mondta, hogy nem vagyok kemény. Aztán eldöntötte, hogy jár hozzám terápiába. Már előttem is volt másnál, azt nem tudom, hogy miért hagyta őt ott.

Azért írtam, hogy még van, mert tanítani fogom, és ezért abba kell hagynunk a terápiás munkát, de nem akarja, és némi töprengés után adtam neki egy hónap haladékot.