Élet háború idején ... vagy háború élet idején

Amikor a rádióban a szenvtelen hang bemondja, hogy hol van légiriadó, és egymás után több település nevét mondja, felgyorsul a pulzusom, körülnézek, hogy hol a kulcs, a blúz és a mobil, hogy ha menni kell, ne kelljen keresgélni. A kulcs ahhoz kell, hogy vissza tudjak jönni, a blúz azért, mert pántos ruhában vagyok, és hogy a cnieszen se essék nagy sérülés, a mobil egyáltalán nem kell, nekem nincs letöltve semmilyen háborúhoz kapcsolódó program, az "átmeneti tárgy", amit jó szorongatni szorongatott helyzetben. Az ismétlődő légiriadó olyan, mint a faféreg, észrevétlenül eszi az idegeket.

K. nagy palesztin barát. A Facebookon posztol a barátaival önportrét, írva, hogy itt Izraelben senki nem szenved, utalva arra, hogy Gázában igen. Megjegyzést írok, felsorolva, hogy itt ki mindenki szenvedhet a légiriadóktól, rakétáktól. Azt válaszolja, hogy ezek nem összehasonlíthatók. Igaza van, nem összehasonlítható, mert a szenvedések nem összehasonlíthatóak. Mindketten olyan helyen lakunk, ahol a szenvedésekről inkább csak a hírekből értesülünk.

Nehéz az izraeli híreket hallgatni. Ha egy ember beszél lassan, akkor is csak egy részét értem, de ők gyorsan beszélnek, egyszerre kettő-három, olyan erővel, mintha az életük múlna azon, hogy meggyőzzék a másikat. Egy idő után nagyon fárasztó.

Többen kérdezték itt, hogy hogyan bírom a helyzetet. Mindenkit megnyugtatok. Aztán eszembe jut, hogy budapesti ismerőseim közül alig érdeklődnek. Ezek szerint vagy olvassák a blogot, és mindent tudnak, vagy nem érdekli őket. Lehet, hogy annyira jól adom elő a velem minden rendben műsorszámot, hogy nem csak én hiszem el, hanem ők is. Ezt még tegnap írtam, ma ketten kérdezték, hogy mi van velem. Egy kollégám és egy volt ügyfelem.

Onnan tudom, hogy nincs egészen minden rendben, hogy fanyarabb a humorom. Ez a gyerekkori túlélési technikánk a bátyámmal, amikor valami szar volt, akkor viccet csináltunk belőle. A Facebookon olvastam, hogy mások is viccet csinálnak belőle. Valaki írta, hogy szóljatok a Hammasznak, hogy fél 9-re kéri az ébresztést. A WC-n mindig eszembe jut, hogy mi van akkor, ha pont ilyenkor szólal meg a légiriadó. Ugyan tudom, hogy mi van, biztos nem olvasnék újságot, mégis mindig eszembe jut. Nem igazán kényelmes úgy kakálni, hogy közben a légiriadót várja az ember. 

Nézem a híradót, az ovisokat tanítják, hogy mit kell csinálni riadó idején. Hasrafekszenek a földön, és a kezükkel védik a fejüket, van, amelyik az arca alá teszi a kezét, hogy kényelmesebb legyen. Amikor az egyik felemeli a fejét, akkor az óvónő nyugodt hangon mondja, hogy mindenki tegye le a fejét. 

A mai légiriadó reggelizés közben ért. Lerohantam a megszokott helyre. Egy idegen nő a tízévesforma fiával volt velünk a lépcsőházban. Nyugodt hangon magyarázza a gyereknek, amikor halljuk a robbanásokat, hogy most működött a vaskupola, felrobbantotta a rakétát. A gyerek nem néz fel, gondolom, fél. A mellettem álló, ijedős nő ijedt hangot hallat a robbanáskor. Megérintem, és a gyerek felé mutatok. A következő robbanásnál egy másik nő sikolt fel. Most az előbbi nő teszi a szájára az ujját, és a gyerek felé int. A másik rögtön érti, elhallgat. Aztán beszélgetni kezdünk. Az idegen nő a gyerekkel az utcáról futott be, éppen munkába mentek, jógatanár. Mondja, hogy amíg ő dolgozik, a gyerek játszik gameboy-on. Amikor előveszik, és megmutatják, a gyerek megélénkül. Aztán a kellő idő elteltével mindenki megy a dolgára.  

Dolgoztam valakivel skype-on, és előre mondtam neki, hogy két dolog szakíthatja meg a munkánkat, az egyik, hogy elmegy a hang, mert valami baj van a gépemmel, a másik, ha légiriadó van. Az első esetben újraindítom a gépet, a másodikban eltűnök tizenöt percre. Nem volt légiriadó.