Tegnap nagy volt a szám. Ma száz rakétát lőttek ki eddig. Ramat Ganban is volt légiriadó. Amikor meghallottam a hangját, fogtam a kulcsot, ahogy tanították, és kimentem a lépcsőházba. Lementem az első emeletre, ahol már többen álldogáltak. Egy fiatal nő idegesen noszogatta a férjét, aki az első és második emelet között állt az egyéves forma kislánnyal, hogy jöjjön lejjebb. Egy középkorú férfi magyarázta az apának, hogy nem jó helyen áll, mert a tetőablak pont oda csapódhat. A férfi a gyerekkel lejjebb jött.
Egy tizenéves lány magyarázta, hogy hol veszélyes lenni, hol nem, hallhatóan nagyon tájékozott. Közben a mobilján a híreket hallgatta, és továbbította nekünk, hogy hol lőnek éppen. Amikor vége volt a légiriadónak, egy asszony mondta, hogy még tíz percig maradnunk kell. Maradtunk. Már indultunk vissza a lakásokba, amikor megint megszólalt a légiriadó.
Az egésznek jó hangulata volt, barátságos, kedélyes. Aztán Ricsiéknél voltam, amikor megint megszólalt a légiriadó. Ricsi nem volt hajlandó kiszállni a fotelből és kimenni a lépcsőházba, úgyhogy mindnyájan maradtunk a nappaliban. Beálltam két fal közé, ablaktól távolabb. Ebből tudtam, hogy félek, mert egyébként nem éreztem.
Ez volt életem első légiriadója. Most csak a meccset nézők hangját hallom a szomszéd házakból. Előkészítem a pongyolát, hogy ha éjszaka is ki kell menni a lépcsőházba, legyen mit felvegyek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése