Hétköznap

Háborúban csak kevesebbet szabad dolgozni. Ha véletlenül tényleg seggbe lőnek, akkor hiába kezdtél neki valaminek. Persze ebből logikusan azt a következtetést is le lehetne vonni, hogy akkor dolgozz a befejezéseken, de én nem erre jutottam, hanem arra, hogy lemegyek a strandra. 

Kevesen vannak, de a víz széle szemetes. Ezek szerint tegnap sokan voltak. Megkérdezem az elsősegélyes pasit, hogy miért vannak kevesen, mondja, hogy félnek az emberek a légiriadótól. 

Yael meséli, hogy a Lengyelországból az ezerkilencszáztízes években idemenekült nagymamája soha nem volt hajlandó lemenni az óvóhelyre. Kiállt az erkélyre, és nézte hova hullanak a bombák. Azt mondta, hogy ez semmi ahhoz képest, amikor jöttek az oroszok és megölték az egész családját, és egyébként is, ha az Örökkévaló úgy akarja, akkor életben maradnak, ha meg nem úgy akarja, akkor meghalnak. 

Én azért csinálom azt, amit ilyenkor kell. Hátha éppen félrenéz az Örökkévaló. Nem bízom teljesen rá. 

Ma valaki felhívott, hogy erre az időre költözzek hozzá Haifára. Jó tudni, hogy ha félek, hova menjek.

Kolléganőmet emailben megnyugtatom, hogy ma még nem volt légiriadó. Két perc múlva megszólal a sziréna. Blúz, mobil, kulcs, irány a lépcsőház. Szeretem ezeket az embereket a lépcsőházban, abban a tíz percben, amit együtt töltünk. Főleg a kicsi lányt, aki csöndben, anyjához bújva leejti a cumiját.

Nézem a híreket, az Izrael ellenes tüntetéseket. Valamiért azt gondolom, Bibinek felelőssége van ebben. A Talmudban írják, hogy ne igazad legyen, hanem bölcs legyél. Bár keveset tudok a politikáról, mégis azt hiszem, az izraeli vezetés ezt kevéssé tudja. 

Beszorultam azok közé, akik szerint mindennek a Hamasz az oka, és akik szerint odaát szenvednek, itt nem. 

Örülök, hogy most itt vagyok. Nem tudom, miért jó ez nekem, de jó. 

Rájöttem, hogy nem azért jöttem ide, hogy a jövőben érvényesüljek, hanem azért, hogy a jelenben éljek. Hogy megéljem a különbséget a szorongás a torkomban és a félelem a gyomromban között. Hogy itt legyek, amikor baj van.