Este vendéglátóimmal éppen kezdenénk a kidust, amikor megszólal a légiriadó. A szirénát kevéss hallom, az ablakok csukva, megy a légkondi. A rádiójuk úgy van beállítva, hogy nem szól, de ha légiradó van, megszólal. Szól a sziréna a háttérben, és a nyugodt hang bemondja, hogy hol van légiriadó. A települések sora nem ér véget.
Most már ismerem a házigazda "légiriadó" hangját, már másodszor tapasztalom meg. Nyugodt, inkább fojtott, és lassan, de határozottan beterel minket a lakásban lévő körülbetonozott kisszobába. A két idősebb hölgy - én vagyok az egyik - ül, a többiek állnak, a két kutya karban. Kivárjuk az időt, közben megkérdem, hogy miért kell tíz percet várni. Kiderül, hogy tíz percen belül minden földet ér, utána már nincs veszély a lehullott daraboktól.
Visszamegyünk, nekikezdünk a kidusnak, és vacsorázunk mint rendesen.
Reggel elindulok Tel Avivba. Megyek, ahogy szoktam, egyszercsak eszembe jut, hogy lehet légiriadó, és én az utcán vagyok. Innen kezdve nézem a házakat, hogy melyikbe hogyan menekülhetek. Eszembe jut, hogy Micike azt tanította, hogy a Tisa beávig terjedő három hétben nagyobb veszélynek vagyunk kitéve, kevésbé szabad kockáztatni. Rossz érzés, a félelem erősödik. A hídon szaporázom a lépteimet. Itt csak a hasravágom magam, és a kezemmel a fejemet védem megoldást tudom választani. Azt még nem tudom, majd megkérdem, hogy miért pont hasra, és miért pont a fejet kell védeni. A futás is eszembe jut, de nem jutnék el a házakig másfél perc alatt. Az megnyugtat valamelyest, hogy másokat is látok a hídon.
Fura módon Tel Avivban már kevésbé félek, pedig még ott is nyílt területen megyek egy darabig, ahol nincsenek házak. Elhatározom, hogy ha nem múlik a félelem, akkor jövő szombaton nem megyek Tel Avivba.
A zsinagógában kérdezgetik, hogy hogyan bírom a helyzetet. Valakinek mondom, ez életem első háborúja. Lelkesen és hangosan mondja, hogy "mazal tov!". Egy idős asszony odafordul, hallván ezt, és kérdezi, hogy mi az a személyes esemény, hogy jókívánságot kapok. Mondom neki is, hogy ez életem első háborúja. Csalódott, és azt kívánja, hogy ennél jobb eseményeim is legyenek.
Egy fiatal nővel megállapítjuk, hogy hasonlóan működünk, amikor veszély van, nem érzünk, aztán omlunk össze, és hogy az állandó készültség lefáraszt. Lilian mondja, hogy az egyéves gyereke most érzékenyebb, reméli, hogy a kora miatt, de szerintem érzi a felnőttek feszültségét.
Kiélezettebb a hallásom, felfigyelek minden hangra, ami csak kicsit is hasonlít a szirénára. Ha valamelyik hülye bőgeti a motorját, beletelik néhány másodperc, mire rájövök, hogy nem sziréna.
A visszafelé úton már nem félek. Egész szombaton nincs itt légiriadó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése