Talit kérdezem, hogy romlik-e a helyzet itt, vagy az én illúzióim párolognak elfele. Azt válaszolja, hogy valószínűleg mindkettő. Haragszik Bibire, szerinte évek óta látszik, hogy idevezet, amit csinálnak.
A professzor, akivel a Bar Ilanon dolgozom, az arab Till Eulenspiegel meséjét mondja el: egy arab aludni akar, de a gyerekek kint nagyon hangosak. Kihajol az ablakon, és mondja nekik, hogy öt házzal odébb finom ételek és italok várják őket, de siessenek, hogy maradjon nekik. A gyerekek elfutnak, aztán egyszercsak fogja magát, és utánuk fut, hogy neki is jusson a finomságokból. A prof mondja, hogy ilyen a közel-Kelet, valaki kitalál valamit, aztán el is hiszi.
Kiderült, hogy az arab fiút zsidók ölték meg, bosszúból a három fiatal megöléséért. Élve felgyújtották. Elkapták őket. A híradóban akit mutatnak, eltakarja a fejét, elhangzik a szégyen szó. Milyen felajzott állapotban lehetnek azok, akik ilyen szörnyűséget képesek elkövetni. Az államfő a rádióban mondja, hogy minden vér azonos színű. Ő hiteles ember, neki elhiszem, hogy megrendíti, ami történt.
A feszültség eszkalálódott, Gáza negyven kilométeres körzetében hullanak a rakéták. A TV folyamatosan ezzel foglalkozik. Valamiért az a benyomásom, hogy ez figyelem-elterelés.
Itt az élet zajlik tovább, az országnak ezen a részén semmit nem lehet észrevenni, ha valaki nem nézi, nem hallgatja a híreket.
A most végzett Gestalt terápia csoport meghívott a záróbulira. Jó velük találkozni, szeretettel fogadnak. Kapok tőlük egy vicces külsejű jegyzetfüzetet, és egy lapot, amin költői történet van egy tanítóról, és kézzel írott köszönet.
Alice vagyok Csodaországban. Ilyen ország mint ez, nem létezik, ahol a gyűlölet a legnyersebb formájában jelenik meg, és a szeretet a legtermészetesebb formájában. Olyan, mintha egy emberi test különböző részeiben járnék, Magyarországon a fejben, esetleg a nyakban, itt meg a gyomorban, a sötét, felismerhetetlen logikájú káoszban.
Bár időben ez volt legelőbb, most erről írok utoljára. Az egyik magyar újság ultraortodoxnak nevezte a három megölt jesiva bóhert, de ez csak az újságíró tájékozatlanságát mutatta, hiszen minden képen színes, horgolt kipát viseltek és rövid ujjú inget, ami elképzelhetetlen ultraortodoxoknál. A temetésükön Naftali anyja a férjével és másik fiával együtt mondta a kádist. Ez szembemegy a hagyománnyal, amely szerint nők nem mondanak férfiak által hallhatóan kádist. Ez az asszony jártas a halachában, a zsidó jogban, tanítja is azt, és most kiállt, és hangosan mondta az imát. A HaArec szerint sokan mondtak rá áment, ezzel elfogadták a kádisát. Tisztelem őt és a férjét a bátorságukért, azért, hogy az értékeik alapján tudnak választani követendő és elvetendő között. A gyilkos zsidó fiúk nem tudtak választani, ők sodródtak. A sodródás a hétköznapi fasizmus alapja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése