Back home ...

Szerdán visszaérek. Este Julival elmegyünk kávézni az Art of Cake nevű kóser cukrászdába. Annyira fáradt vagyok, hogy a falhoz támaszkodom. A prof hív, hogy másnap, az utolsó tanítási napon csinálok-e valami gyakorlatot. Mondom, persze, hogyne, közben gondolom, hogy hülye vagyok, azt sem tudom, hogy a salom szón kívül eszembe jut-e bármi héberül. Könnyedén elmesélem, mit tervezek. Mondja, hogy Sarah és Zohár is készül valamivel.

Másnap a nagycsoportban a prof azt javasolja, hogy csak az én gyakorlatomat csináljuk, mert kevés az idő, és az enyém jó lezárásra. Nekiállok, vegyesen héberül és angolul adom ki a feladatot. Először azt kérdem, mit tanultak magukról, a Gestaltról, a terápiáról, ez három csoport lenne, de nehezen választanak. A prof be akar avatkozni, és beosztani őket csoportokba, de leállítom. Végül két csoport alakul, a mit tanultam magamról, és a mit tanultam a Gestaltról. A hallgatók lassan melegszenek bele, de egyre lelkesebben csinálják. Aztán amikor megkérdezem, hogy mit találtak túl kevésnek, túl soknak, vagy nem annak, mint amire számítottak, a prof megijed, hogy csak kritika fog elhangzani. Sarah és én megnyugtatjuk, hogy már volt elismerés, de mivel a hallgatók egy része is hiányolja, azzal fejezem be, hogy ha van valami, amit el akarnak ismerni, mondják. Utána Sarah mondja, hogy nagyon tetszett, amit csináltam. 

Amikor nála vacsorázom szombat este, szóba hozza megint, hogy mennyire tetszett neki. Kérdezem, hogy mi tetszett. Azt válaszolja, hogy annyira kicsi volt a jelenlétem, hogy ez nagy hatású volt. Meglep a válasza, nem erre számítottam, de mégis összhangban van azzal a visszajelzéssel, hogy nálam beszéltek a hallgatók a legtöbbet.  

Ragacsos meleg az este. Nincs szellő, ami enyhítené. Eszembe jut Woody Allen vicce, hogy a szex gusztustalan. W.A. válasza: de csak ha jól csinálják. Melegem van, ragadok, de élvezem.

Idős férfi jár minden vasárnap Yaelékhez. Ott tölti az estét, néha politizálnak, egyébként csöndes. Kicsi, törékeny, halk ember, most 88 éves. Hazafelé Yael fuvaroz, először őt teszi ki, aztán engem. Tőlem nem messze lakik. Éppen kérdezném, hogy nem unalmas-e neki ez az ember, amikor elmeséli, hogy sok évvel ezelőtt Dél-Afrikából alijázott, megvett egy egész házat, és kiadta a lakásokat. Az egyikben lakott egy házaspár, a nő a szeretője lett. A férj tudta, így éltek, férj, feleség, szerető ötven évig. Most már a nő is nyolcvanon felül van, már nem tud felkaptatni a harmadik emeletre, ahol a régi szeretője lakik, úgyhogy az látogatja őt meg, és támogatja anyagilag. Micsoda sorsok!

Budapesten felismerésre jutottam. Az ottani zsinagóga és a munkahelyi környezetem fiú-játszótér. A nők egy része - köztük én is - egy ideig küzd, hogy bejusson a fiúk homokozójába, elfogadja a férfi-szabályokat, aztán többségük - köztük én is - feladja. Inkább valamelyik férfit támogatja, ha ketten ugyanazt, akkor verseny alakul ki köztük, és ellenfelekké, időnként ellenségekké válnak. A férfiak vagy összetartanak, vagy nem, a nők inkább nem. A "mások a szavak, mint a számok", a férfiak között is vezető férfi mondja, hogy azt akarja, hogy visszaköltözzek, és ott legyek. Most már tudom, hogy nem akarok visszamenni, inkább építem a saját játszóteremet a saját játékszabályaimmal. Itt, Izraelben. Ezt neki is meg fogom mondani.