De én itt élek!

Visszatért az életerőm, miközben fáradt is vagyok. Már nem rossz kedvvel ébredek, hála Nurithnak. 

Amikor tőle eljöttem, már rendezettebb voltam valahogy. Aztán szép komótosan nekiálltam a dolgoknak, befejeztem a Pszichoterápiáról szóló beszámolót, megírtam három eltűnt ügyfelemnek, hogy zárjuk le a folyamatot, ne lebegtessük, elmentem a szabadtéri edzőterembe edzeni, voltam Bné Brákban tanulni. Ahogy gyalogoltam, rájöttem, hogy az elmúlt egy hónapban semmit nem csináltam rutinból, pedig mennyire megnyugtató élmény rutinszerűen csinálni valamit. Pl. gyalogolni úgy, hogy nem fontos, hol vagyok, biztos odaérek. Amikor jöttem visszafelé, felismertem a házat, ahol a múltkor a kislány a leváló talpú cipőben hazaért. Jó érzés volt, szinte láttam a kislányt, éreztem a megnyugvást, hogy most már nem kell küszködnie a járással. 

Ma elmentem a Belügyminisztériumba új útlevélért. Na, ez érdekes volt. 

Pészachkor megáll az élet. Ez egy hét, utána mindenki, aki azon a héten intézte volna a dolgait, most teszi. Az emeleten, ahol az útleveleket, személyiket intézik Tel Avivban, olyan hosszú sor kanyargott, hogy először nem láttam a végét. Tíz óra volt, mivel tudtam, hogy délután a Bar Ilanon kell lennem, adtam magamnak egy órát, hogy kipróbáljam, megszerzem-e az útlevelet. Beálltam a sorba. Kanyarogtunk, kanyarogtunk, szerencsére folyton haladt, így nem adtam fel. Fél órát kanyarogtam, közben átjutottam a biztonsági vizsgálaton is, amikor az ügyintézőhöz kerültem. Közben más sorbanállóktól megtudtam, hol találom a formanyomtatványt, amit ki kell tölteni, így kanyargás közben azt is kitöltöttem. Szerencsére vittem magammal egy könyvet, a "Kapuk a Halachához", amelyet tegnap kaptam Micikétől, így volt kemény felület, amelyen írni tudtam. 

Az ügyintéző mindent elkért, aztán azt mondta, csak három évre kapok útlevelet, mert nem itt élek. Ezen úgy megdöbbentem, hogy csak habogni tudtam, de azt nagyon felháborodottan: mi az, hogy nem itt élek, én itt élek! De a számítógép azt mutatja, hogy nem. Mégis a felháborodásom elég meggyőző lehetett, felhívott valakit, elmondta, mi van, ki vagyok, az valószínűleg megnézte, és azt mondta, lehet adni rendes útlevelet. 

Oké, ezen túl vagyunk. Következő kérdés, mikor és hol veszem át. Keddre mondja, majd némi zavar után kiderül, hogy vasárnap utazom Bp-re, és akkor átírja vasárnapra. Ezen annyira elámulok, hogy nem győzöm köszönni. Ma csütörtök van, holnap fél napot dolgoznak, szombat az szombat, vasárnap délelőtt átvehetem. Mégiscsak tudnak valamit ezek a zsidók!

Aztán bicikliztem egyet Tel Avivban. Hihetetlenül jó a napban-szélben bicajozni. Van benne valami felszabadító érzés.

Délután az egyetem. Az én kiscsoportomban két fiatal nő van. Mondják, hogy gyakorolni kell, de nem tudják, mit. Amikor dolgoznak, beavatkozom, azt tanítom, hogy mondják ki, amit gondolnak vagy éreznek. Ahányszor kimondják, megélénkül a munkájuk. Az egyik mondja, hogy ez nagyon más, mint amit eddig tanultak, de neki tetszik, mert több élet van benne.

Mire hazaérek, megint nagyon fáradt vagyok. Lesz egy albérlőm, úgyhogy kipakolom a kisszobát. Még takarítanom kéne, de nincs kedvem. Vissza akarok térni a lelassuláshoz. Holnap megyek Jeruzsálembe.