Repülőn írtam ...

Fiatal, szép, a szakmájában elismert, erős nő, a fejére rebben egy pihekönnyű nárcisztikus fasz, és ő ettől összeomlik. Miért van az, hogy hálásak vagyunk, ha valaki elcsábít, bedőlünk a hódolásának, mindaddig, amíg észre nem vesszük, hogy egyek vagyunk a sorban, hogy valójában nem sokat számítunk. És hogy csak nagyon sokára vesszük észre, és akkor rettentően szégyelljük magunkat, hogy milyen hülye libák voltunk. Lehet, hogy némileg költői a kérdés, hogy tudnom kéne, hogy ezt a helyzetet lehetővé tevő önbizalomhiány honnan jön.

Leadtam a tanulmány módosított változatát, a szerkesztő nagyon lelkesen írta vissza, hogy „fantasztikus” lett, majd továbbadta a lektornak, az visszaküldte újabb igényekkel, amikor megláttam, gyorsan becsuktam, és két napig rá sem néztem. Akkor elővettem, és többségén vagy javítottam, vagy úgy írtam át, hogy ne kérhessen hivatkozást. Nem azt írtam, hogy „azt mondják, hogy blablabla…”, hanem simán „blablabla…”. Így mivel erősila mondja, nem kell forrást keresnem. Egy valamit meg úgy hagytam, ahogy volt, mert az úgy volt jó. Ezt Budapesten írtam, ott voltak könyveim, így még ki is egészítettem. Most várom, hogy a lektor elolvassa, és elfogadja.

Ebben a két hétben két TV-felvételem volt. Ez így nagyképűen hangzik, úgy pontosabb, hogy életem első két TV-felvétele volt. Az egyik az Echo TV-ben az iskolasorozatukban a Flow Coaching Schoolról, a másik az ATV-ben az elmúlt tíz évemről, a bezsidulásomról. TV-sztár leszek, hehe.

Szinte betegen a kimerültségtől mentem Jay Levin tréningjére, mégis élveztem. Háromnapos volt, a témája a szégyen. Még így fáradtan is én voltam az első, aki dolgozott magán Jay közreműködésével a csoport előtt. Minden résztvevő így vagy úgy ügyfelem volt. Vagy az iskolámba járt, vagy máshol tanítottam, vagy terápia ügyfelem volt, vagy nyílt estemre jött. Ilyen körülmények között megmutatni magam, a szégyennel kapcsolatban elég vakmerő ötletnek tűnik. Rábíztam magam Jay-re, nemigen gondolkodtam azon, hogy mit szólnak ezek az emberek olyan oldalamat meglátván, amelyiket nem mutogatunk. Ketten is mondták utána, hogy hiányolták ezt az oldalamat, amikor tanítottam őt, vagy amikor terápiába járt hozzám. Ha ezt akkor megmutatom, akkor az a kurzus nem a vezetői coachingról szólt volna, és az a terápia nem az ő terápiája lett volna.

Behoztam azt a témát is, hogy nekimentem a norvégoknak a Gestalt terápia képzés kapcsán. Mivel a tréner és még egy ember kivételével mindenkit érintett a téma valahogyan, csoportmegbeszélést tartottunk. Ez jó volt. Most már nem is vagyok biztos abban, hogy együtt akarok velük dolgozni. Egyébként is jobban Izrael felé kellene fordulnom inkább.

Ha arra gondolok, hogy túl fárasztó nekem Izraelben befutni, és vissza kellene menni, akkor elfog valami olyan érzés, amely leginkább a viszolygásra hasonlít. Ugyanezt az érzést érzem, amikor látom a plakátokat, amelyek kioktatják az EU-t nagyképűen, ki-ha-én-nem stílusban. A szabadságharcos magyarok, miközben az egyénektől azt hallom, hogy nem mernek ezt vagy azt csinálni, nehogy … Azt hallom, hogy már késő, túl öreg, szülők vagy gyerekek, túl kiszolgáltatott, hogy tegyen saját magáért, hogy a saját életét élje. A fásultságot, lemondást hallom, közben publikusan megy a majd mi megmondjuk lózung.

Tanítottam az IBS-en. Nemzetközi csoport, Kínától Iránon keresztül Hollandiáig. HR vezetők lesznek, és a coacholásról tanítok. Eleinte nem érzem az érdeklődést, csak egy holland lány kérdez. Öt kínai egy sorban a tabletjüket és mobiljukat nézegetik, nem tudok velük szemkontaktust felvenni. A holland lány kérdésére válaszolok, ebben elmondok minden alapvetőt, hogy legyen információjuk kérdésekhez. Késve bejön egy nagydarab srác, leül két lány mellé, és elkezdi szórakoztatni őket. Amikor megelégelem, azt javaslom, hogy mondja el hangosan. Az egyik lány zavartan felnevet. Mint kiderül, a srác magyar. Mindenesetre némi önarcvédő sutyorgás után elhallgat. Egyszercsak azt veszem észre, hogy erős, sűrű csönd van, a kínaiak arca is felfelé van már, és megjelenik rajta a mondandóm hangulati hatása. Kérdezem a csoporttól, hogy hallják-e, mennyire különbözik ez a csönd a korábbitól. Óra után a tanáruk mondja, hogy tényleg más volt az a csönd, és hogy erre még soha nem figyelt. Én meg ezzel dolgozom.