Harcaim

Berepült egy dzsuk. Magyarul talán csótány. A helyi változata barna, nagy, és tud repülni. Egyszer D mesélte, akinek hatalmas mellei vannak, hogy ült este a barátaival egy kávéház teraszán, és a mellei közé repült egy dzsuk. Hatalmas visítás közepette valahogy kirázta onnan. Engem ez a veszély nem fenyeget, nemcsak azért, mert nincsenek hatalmas melleim, hanem azért sem, mert nem ülök kávéház teraszán este, és elég zárt ruhában járok.

De most ez mégis berepült hozzám. Fogtam a papucsomat, és lecsaptam rá. Erre bemenekült egy helyre, amit a papuccsal nehéz megközelíteni. Szembeálltunk, a dzsuk és én. Néztük egymást, melyikünk fog előbb megmozdulni. Pontosabban én néztem, bal kezemben a papucs, és csak felétetelezni tudom, hogy ő is nézett engem. 

Ő nyert, én előbb adtam fel a várakozást. Ütöttem, amire ő rohanni kezdett. Szerencsétlenségére kifelé, ahol leütöttem. Nem mozdult, úgyhogy visszaültem a géphez. Egyszercsak észrevettem, hogy megmozdul. Megint ütöttem, most a testnedvei megjelentek mellette. Nem akartam többet foglalkozni vele.

Másnap reggel még mindig ugyanott volt, ezek szerint meghalt. Bedobtam a szemétbe, a testnedveit feltakarítottam.

A másik harcom a szomszéd iskolával zajlik. Azt már írtam, hogy bementem, hogy túl hangos a zenéjük. Amúgy is úttörőtáboros zene volt, a huszadik másodpercben a zenei téma közepén elvágva. Borzasztó volt. Ezután több zenével próbálkoztak. Mindegyik jobb volt, mint az első. Amikor futni mentem, fedeztem fel, hogy az utcán nem olyan hangos, mint a lakásban. Most az utolsó a leglágyabb, ezért legelviselhetőbb zene. Jövök haza futásból, és zeng az utcán is. Bemegyek az iskolába, valaki az irodában kedvesen kérdi, miért jöttem. Mondom, a zene. Az iskolatitkárhoz irányít, mondom neki, a zene már jó, csak túl hangos. Erre azt sikerült mondania, hogy akkor - több hónappal ezelőtt - lehalkította. Mielőtt válaszolni tudtam volna, amely válasz megfelelt volna az udvariasság szabályainak, de valójában azt kérdeztem volna, hogy tollas-e a hátam, hogy palimadárnak néz, szóval mielőtt válaszolhattam volna, az előbbi nő lehalkította a zenét. Mindenkinek megköszöntem. Azóta nem hangos és nem elviselhetetlen az iskola ki-becsöngetése.   

Elbizonytalanodtam, hogy jó terapeuta vagyok-e. Úgy gondolok magamra, mint elég jó terapeuta, de most elbizonytalanodtam, hogy az elég jó elég jó-e. Az, hogy a norvégok nem akarnak velem dolgozni, még nem rázott meg. Nem is láttak dolgozni, nem tudják, mit tudok. Úgy gondoltam erre, hogy ők azokkal akarnak dolgozni, akiket ismernek, akiket tanítottak, ez kényelmesebb nekik. De most a héten két olyan megjegyzést is hallottam, amely arra utalt, hogy valamit azért csinálok, mert coach is vagyok. Egyikben sem volt kritika, mégis úgy érkezett meg hozzám. A szupervízorom arra utalt, hogy a céltudatosság, ami jellemző rám, jó a coachingban, nem annyira jó a terápiában, legalábbis a Gestaltban. A prof az egyetemen azt mondta, hogy jól kiegészítjük egymást, én nagyon direkt vagyok, a coaching miatt. Bár azt gondolom, hogy az, hogy egyszerűen kimondok valamit, még ha az konfrontatív is, nem a coachingból jön, mindig ilyen voltam, amikor mertem az lenni, aki vagyok. Mégis van bennem az a gondolat, hogy valamit nem jól csinálok. 

Ez a valami nem jó, a türelmetlenségem. Ez azt hiszem, az izraeli létemből jön. Még érlelnem kell.

Amikor a Bar Ilan egyetemről jövök haza, mindig elégedett vagyok magammal. Mindig történik valami, amit szeretek. Most a gyakorláson senki nem akart igazán dolgozni. Beszélgettünk, kiderült, hogy zavarja őket, hogy megnyílnak mások előtt, és utána ettől rosszul érzik magukat. Nem erőltettem, kérdeztem, hogy ha én vagyok most az ügyfél, lenne-e valaki aki dolgozik velem. Egy nő mondta, hogy igen, ő az év elején láthatóan távol volt az egésztől. Dolgoztunk, sok mindent mondtam magamról, amit nem tudhattak, utána megkérdeztem, amit szoktam, hogy szeretett-e valamit, amit csinált munka közben. Azt válaszolta, hogy mindent. Ez nagyon nagy előrelépés, amikor legutóbb ugyanezt megkérdeztem, azt válaszolta, hogy semmit. Már ezért megérte.