Pénteken négy coaching ügyfél, egy terápiás ügyfél, egy megbeszélés. Nettó, teljes figyelős munkaidő nyolc óra. Szombaton kilenc óra alvás után kontaktlencsét teszek be, belenézek a tükörbe, és látom, hogy gyorsan terjednek az öregedés jelei az arcomon. A sminkkel kicsit javul az összkép.
Ügyfelem multi felsővezetője. Bár negyven éves, mégis gyerekes az arca, gyerekes a működése, pörög, viccelődik. Egy témánál az ő monológja, amiben eljut oda, hogy a problémát nem tudja megoldani, amíg nem tudja, hogy ki ő és mit akar. Megkérdezem, hogy csinálna-e egy kísérletet, hogy feltegyem ugyanazt a kérdést sokszor egymás után. Igen a válasz, megkérdezem, hogy "ki vagy Te?" Válaszol. Megint megkérdezem. A sokadiknál nedves lesz a szeme, és én is érzem a könnyemet a jobb szememben. Csönd van, tömör, súlyos csönd, amit megtör egy szellemes megjegyzéssel. Nem reagálok. Mondja, hogy lelassult. Kérdem, hogy ez milyen. Mondja, hogy jó.
El al-lal repülök. A biztonsági előadás monitorról megy, énekelve, reppelve, pantomim előadásban. Nagyon vidám. Kétszer végighallgatom, egyszer héberül, egyszer angolul. Erev savuot van, sietnem kell. Az ablaknál ülök, a mellettem ülő két férfi úgy dönt, hogy megvárják, míg mindenki leszáll, így utolsónak szállok ki a gépből.
Fülledt meleg van. Rohanok a vonathoz, öt perc múlva indul. Az állomástól rohanok a buszmegállóba, a 61-es éppen elmegy, a 60-as sofőrje megvár. Már fél 4 van, nem tudom, meddig járnak a buszok. A hűvös buszon jövök rá, mennyire értékes nekem, hogy Pisti kijön értem, és kivisz a repülőtérre. Ez itt nincs, senki nem jön ki értem, és nem visz ki. Ebből értem meg, hogy bármennyire is otthon érzem itt magam, nem vagyok otthon. Senkinek nem vagyok annyira fontos, hogy kijöjjön értem.
Hazaérek, lerohanok a bevásárlóközpontba, éppen bezártak. Rohanok a kis boltba, veszek tejet, túrót, tejfölt, mert sávuotkor tejeset eszünk.
Még gyümölcsre is futja az időből, aztán haza, főzök, takarítok. Éppen az ünnep beköszönte előtt végzek mindennel. Zsinagóga, haza, vacsora, olvasni akarok, de lecsukódik a szemem. Tízkor ágyba megyek.
Reggel kilenckor ébredek. A zsinagógába menet párás, fülledt meleg van. Jól érzem magam, csöndesen izzadok az órás úton. Szerencsére ott működik a légkondi. Visszafelé már száraz, sivatagi hőség fogad. A helyiek hamszinnak nevezik. A sivatag felől jön a száraz meleg. Ezt általában nehezebben bírom, de most mégsem zavar igazán. Azon izgulok, hogy a fél liter víz kitartson az úton. Kitartott.
Még az ünnep délutánján elgyaloglok R-ékhez. Kérdezik, kérek-e kávét, nem kérek, felajánlják, hogy kocsival hazavisznek, nem fogadom el. R. szivatni kezd a hülye önkorlátozásom miatt. Ő a harmadik vallástól elidegenedett zsidó, aki meg akar győzni arról, hogy milyen hülyék ezek a korlátozások. Dühös leszek. Semmit nem tudnak, nem is érdekli őket semmi a vallás rendszeréről, de lelkesen kioktatnak. Mondják a valaha kitalált, vagy hallott mondataikat, és egyáltalán nem törődnek azzal, bár tudják, hogy mióta korlátozom magam az előírásokkal, szabadabbnak érzem magam, és elégedettebb vagyok az életemmel. Legyintek, hagyom, hogy mondja, de látja, hogy nem érdekel, abbahagyja.
Ma hívtam Chanit, kérdezte, hogy mikor értem vissza, és ugye, nem egyedül otthon költöttem el az ünnepi lakomát. Azt hazudom, hogy nem. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát. Nagyon kedves, hamudának, kedvesnek nevez, és meghív szombat ebédre, ugyan nem magához, hanem az operaénekeshez, mondja, hogy megkérdezi, mit szól, ha én is jövök, és visszahív. Amikor visszahív, mondja, hogy az operaénekes örült, hogy jövök. Kérdezem, mit hozzak, mondja, hogy semmit, szombaton nem viszünk ajándékot.
Péntek estére és szombat ebédre is meg vagyok hívva. Lehet, hogy nem főzök holnap. Lesz két ügyfelem, és találkozom a régi tel avivi rabbival. Ennyi program elég egy péntekre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése