Gyilkosok, háború és adóhivatal

Két napig nem volt légiriadó, a második nap úgy szorongtam, mint állat. Este elhagyatottság érzésével feküdtem le. Az ismerőseim közül alig öten kérdezték meg, hogy mi van itt, mi van velem. Mintha el lennék szigetelve. Dia azt mondja, hogy kevés hír van innen, talán nem tudják az ismerőseim, mi van.

Ma már kevésbé szorongtam, talán mert többet aludtam. Nem tudom, hogy a szorongástól van kevesebb levegőm, vagy a feszültségtől rosszabbul lélegzem, és ettől szorongok. Majd most kifigyelem.

Valaki írta, hogy aggódik. Válaszoltam neki, hogy minden rendben lesz. Tipikus izraeli válasz volt, még a hangsúly, ahogy gondoltam rá, az is. Nem tudom, nem is nagyon hiszem, de mégis megnyugtatom, hogy minden rendben lesz. 

Ma ismét volt légiriadó, szinte megnyugodva lerohanok, a szomszédokkal kedvesen üdvözöljük egymást mint régi jó ismerősök. 

Az újságban látok egy képet a palesztin fiú egyik gyilkosáról. Az arcát nem látom, azt eltakarja, de kilóg a cicesz a pólója alól. Kérdezem Micikét, hogy mi ez, és hogy a vallási vezetők mit szólnak ehhez. Azt válaszolja, láthatóan zaklatottan, hogy az, hogy megölték a három jesiva bóhert, az szomorú, de az, hogy zsidók megöltek egy védtelen gyereket, aki nem bántotta őket, az sokkoló. Ellentmond mindennek, ami a judaizmus. Csak akkor van jogod megölni valakit, ha az az életedre tör. Az egyik tiszteletre méltó rabbi azt mondta, hogy jogos lenne a vérbosszú ellenük. 

A három gyilkos közül az egyik 39 éves, a másik kettő tizenhat. A bíróság úgy döntött, hogy a felnőtt nevét kiadja. Kisvállalkozó, nős, egy kislánya van. A vevői szerint kedves ember. Nem gondolták róla, hogy hogy szélsőjobbos kapcsolatai lennének. Volt már pszichiátriai kezelésen, a gyereke megölésének gondolata miatt. Azon gondolkodom, hogy vajon felismerném-e egy jónak tartott emberről, hogy milyen kegyetlenség lakozik benne.

A HaArecben borzasztó képek vannak Gázából. Minden nap egy. Közlik azoknak a katonáknak is a képét, akik meghaltak a háborúban. Tiszta tekintetű, kedves arcú fiúk. Yaeltől tudom, hogy az egyik, Amerikából ide jött fiú meghalt katonaként, és a családtagjai nem akartak eljönni a temetésére. Így a település összes lakosa részt vett a temetésen. A halálával családot cserélt.

Kaptam az itteni adóhivataltól egy levelet és egy formanyomtatványt, töltsem ki, benne megjelölve az izraeli és külföldi jövedelmeim forrásait. Nem tudom, hogyan kell kitölteni, megkérdem Yaeltől, ő elvisz egy régi kedves ismerősükhöz, aki könyvelő, vagy valami ilyesmi. Belépünk az irodába, közepes rend, sok irattartó, áporodott dohányszag.

Hoz nekünk hideg vizet. Én rögtön belevágnék a témába, de Yael hosszan kérdezgeti a közös ismerősökről, és mesél azokról, akikről ő tud. Ez itt közel-Kelet, először barátkozunk, aztán jön az üzlet. Végre elmondom, mit is akarok, a velem egykorú, magyar származású, de magyarul nem tudó pasi lelkesen mondja, hogy milyen jól beszélek, a kiejtésemen nem hallatszik, hogy magyar vagyok, szemben sok ismerősével, akik 40-60 éve itt élnek, és nagyon erős a magyar akcentusuk. Ismét a közös ismerősökről folytatódik a beszélgetés, kivárom, mi mást tehetnék.

Aztán elkezdi kitölteni a nyomtatványt. Kihúzza, amit nem tart fontosnak, és mondja, hogy elküldi. Király. Holnap még a bankszámlaszámom miatt felhívom. Yael kérdezi, mivel tartozunk, mondja, hogy tizenötezer dollárral, aztán hogy semmivel. Megkérdezi, hogyan hangzik magyarul, hogy semmi, és elismétli: semi. Tetszik ez az ember. Amikor elköszönünk, kezet fogunk, kellemesen meleg, barátságos kézfogása van.