Áttörés

Ma tanítottam a Bar Ilanon. Tegnap tök zizi voltam, szorongtam mint állat. A dolog úgy kezdődött, hogy hétfőn a prof hívott, hogy akkor csütörtökön jövök-e. Mondom, persze, hogyne jönnék. És hogy a Sara csinál valami kártyás gyakorlatot, csinálnék-e én is egyet. Hát, mondom, az én héberem ... na, jó, csinálok valamit. Na, innen kezdtem szorongani. Aztán eszembe jutottak dolgok, három egyszerű feladatot leírtam héberül, és megmutattam Ricsinek, hogy jó-e ez így. Volt, amit lebullshitezett, de olyan indulatosan reagáltam, hogy elhallgatott, és iszonyúan gondosan javítgatta, és adott ésszerű tanácsot. Aztán elküldtem Etinek is, aki szakmabeli, alaposan átnézte, fel is hívott, kérdezgetett, hogy jól értse, mit akarok. Visszaküldte a javítottat, aztán újra elküldte a javított javítottat. Gondoltam, kiírom lapra, hogy előttem legyen, de aztán nem volt kedvem. Tegnap elkezdtem fejben kiadni a csoportnak a feladatot. Meglepett, hogy milyen könnyedén csinálom - fejben. Ma reggel elmúlt az izgalmam. Eszembe jutott, hogy ha nem jut eszembe egy szó héberül, majd mondom angolul, valaki csak lefordítja.

Négyen vagyunk trénerek, a kollégák mondták, hogy én kezdjem, ők nem szeretnek kezdeni. A prof bemutatott, én kiegészítettem, aztán kiadtam az első feladatot, a biztonság kedvéért kezdtem is, hogy mintát adjak. Vették, csinálták, szerették. Megcsináltam a második feladatot is, a harmadikat is. Egy órát foglalkoztattam a hallgatókat, 80 %-ban héberül, 20-ban angolul, a végefelé már sorozatban nem jutottak eszembe a szavak. Aztán kipurcantam, és jórészt csak néztem ki a fejemből. A buszon visszafelé többször arra ébredtem, hogy leesik a fejem.

Csak ámulok, hogy mire nem merészkedem!

(a képet Bence Réka csinálta)