Fáradtan ...

Az idejövetelem előtti este és a reptérre kimenet száműzetés érzetem van. Amikor mondtam valakinek, aki szeretné, ha ott lennék a környéken, ingerülten válaszolta, hogy tudtával senki nem kergetett el. Ez igaz, mégis. Aztán a repülőtéren már teszem a dolgom, és nem érzek semmit.

Tel Avivban most nem a párás meleg fogad, hanem homályos levegő. Mint novemberben Pesten, amikor köd van. Itt nem köd van, hanem annyira finom homok, hogy nem is látszik, csak nem lehet messzire ellátni.

A vasútállomáson találkoztam az egyik jövendőbeli ügyfelemmel, aki ismét biztosított arról, hogy akar velem dolgozni, és este fel fog hívni. Ez még nem történt meg. Aztán estefelé hív a prof, hogy jövök-e csütörtökön tanítani, és vezetnék-e egy gyakorlatot. Szabadkozom a szegényes héberemre hivatkozva, aztán mondom, hogy igen. Örült, szerintem már unhatja, hogy mindent neki kell kitalálnia.

Jó tudni néhány emberről, hogy nem olvassa a blogomat. Így nem korlátoz az attól való aggodalom, hogy hogyan hat rá.

Van valami jó az ide-oda röpködésben. Az egyik helyen kipihenem a másikat, és megváltozik a rálátásom. Továbbá nem kell elmélyednem a sárban sehol sem. Mindenhol tudom, hogy csak átmeneti. Ahogy az egész élet, mégis úgy élem meg, mintha örökké tartana.