Egy szombat

A zsinagógában iszonyú sok ember van, valakit kérdeztem, hogy miért. Mondta, talán azért, mert micve meghallgatni az Amálékról szóló haftarát. Nem maradunk ott a kiduson, elindulunk lefelé. A lenti teremben készülnek a haftarát még egyszer elmondani, hogy azok is hallhassák, akik késve értek oda. Eliavot kérdezem, ha hallottam, de nem olvastam, akkor maradjak-e. Monda, nem kell, elég ha hallottam. Elindulunk, ugyan nem értettem, amit hallottam, de ehhez úgyis magyarul vagy angolul kell elolvasnom.

Útközben úgy döntünk, elmegyünk ebéd előtt a tengerhez. Találkozunk N-val, így hármasban folytatjuk az utat. J és N összekapaszkodik, valamit mondok, de nem figyelnek. Nem erőltetem, nem fontos. Egyszercsak érzem a magányomat. Ők ketten egy rendszer, én kívül vagyok. Fáj. Elhallgatok. Fent elolvasom a haftarát, végigcsináljuk az ebédet, a szombati örömmel, a mélyben a szomorúság. J. valamit érezhet, mert több kedves gesztusa van az összetartozásról. Gyorsan elindulok hazafelé. Legalább a tavaszi levegőt élvezem.

Szeretem az egyedüllétemet. Általában. Most fáj. Délután alszom, aztán amikor felkapcsolódik a villany, Laci könyvét olvasom egy Gestalt-terapeutától.

Éjjel megnézem a facebook bejegyzéseket, megtalálom Veránál a Steve Wonder és Sting dalt. Sting milyen tisztelettel és alázattal adja a hangot S.W. alá, és széttárt kezével jelzi, "micsoda nagyság". Visszahozza a szomorúságomat és könnyeimet. Milyen törékenyek vagyunk!

http://www.youtube.com/watch?v=28DfvvfZLi0