Új Kelet - A kamaszlány

Kedves Ila!

A lányom miatt írok Önnek. Most 12 éves, a kiskamaszkor közepében
vagyunk, gyakoriak a súrlódások, jobb és rosszabb napjaink váltják
egymást. Velem még csak-csak boldogul valahogy, de az apjával
rendszeresen konfrontálódik. Szinte keresi a támadási felületet, s
néha a páromnál is elszakad a cérna, az áldott türelme megszűnik és
csúnyán rászól a lányra, amitől ő persze halálra sértődik. Miért kell
velem kiabálni? - mondja nagy ártatlan szemekkel, miközben éppen
ötödször eresztette el a füle mellett, hogy fel kellene venni a
papucsot, mert felfázik vagy éppen immár ideje lenne leülni és
megcsinálni a házifeladatot. Látom, hogy keresi önmagát, néha
szelídebben, de inkább erőszakosan próbálja újraformálni a róla
kialakult képet, nagyszájú, szemtelenül szól vissza, amit
természetesen az iskolában sem tolerálnak, és a mi családunkban sem
volt divatba eddig. Többször leültünk már beszélgetni vele erről,
itthon is, az iskolában is kapott már tükröt abból, ahogyan
viselkedik, de úgy tűnik még mindig nem sikerült megértenie, hogy ez a
viselkedés nem vezet sehová. Temperamentumos lány, sajnos még nem
találtuk meg ezt az elfoglaltságot, ami le is köti őt, ráadásul
hasznosan becsatornázná azt a vehemenciát, amivel most rendelkezik.
Nyilas jegyű, nem szeret sokáig egy valamivel foglalkozni. Számos
sportot kipróbáltunk már, volt amiben tehetségesnek tartották, de ott
sem akart az edző utasításai szerint gyakorolni, s persze gyakorlás
nélkül nagyon gyorsan szembesül azzal, hogy a többiek ügyesebbek,
jobban fejlődnek mire az egésztől rendszerint elmegy a kedve. A
tanulással se jobb a helyzet, ha engedem, hogy a saját ritmusa szerint
haladjon, ha nem ellenőrzöm konzekvensen minden nap, akkor hetekig nem
készülnek el a házifeladatok, házidolgozatok, s a harmadévi
bizonyítvány is rendkívül leromlik. Ráadásul ilyenkor mindig bizalmi
válságba kerülünk, mert a végén persze minden kiderül, a szülők
becsapva érzik magukat, ő megsértődik, hogy nem bíznak benne.
Azt tapasztalom, hogyha nem tartom szorosan a gyeplőt, akkor teljesen
szétesik, úgy érzi, hogy nem foglalkoznak vele, nem szeretik, és
ilyenkor butaságokat csinál, ha viszont irányt kap, akkor mint aféle
kamasz, lázadozik a más által kijelölt út ellen.
Nem voltam régen kamasz, de én egész más habitusú gyerek voltam,
inkább vágytam az önállóságra, gyorsan elvégeztem a rám rótt
házimunkát, sose kellett noszogatni a tanulás miatt. Mindent megtettem
azért, hogy kvázi "békén hagyjanak".
Milyen tanácsot tud adni nekünk, milyen stratágiával éljhetük túl az
elkövetkező éveket, anélkül, hogy bármelyikünk nagyobbat sérülne?

Egy aggódó anyuka Jeruzsálemből

Kedves Anyuka!

Meglátásom szerint a lánya sem csinál mást, mint amit Ön is ebben a korban, csak más körülmények között. Ön is önállóságra törekedett, ő is ezt teszi. Egész életünkben az önállóság és a kapcsolódás küzdelmében élünk, és többnyire a kamaszkorban tesszük ezt legharsányabban.

Az Ön stratégiája az volt, hogy megtett mindent, amit kértek, utána élte az életét. Ez jól működő stratégia volt az Ön családjában. Az olyan családokban, ahol a gyerekek a külvilágot veszélyesnek élik meg, lehet, hogy csak belül zajlik a küzdelem, és nincs látható lázadás a szülők ellen. Ugyanakkor az a gyerek, amelyik túl szorosnak éli meg a szülők kötődését, olyannak, amely korlátozza és beszabályozza őt, nem tud felnőni, ő inkább lázad.

Így én egyelőre nem látok különösen nagy problémát a gyerek magatartásában, inkább az a gyanúm, hogy Önök túlságosan is jól tudják, neki mi a jó, és nem engedik, hogy kipróbálja magát, elkövessen hibákat, és megtanulja viselni a következményeit. Nem bíznak benne, hogy tanul a hibákból, meg akarják óvni ezektől. Hosszú távon a probléma ezzel az, hogy a bizalomhiány átalakul önbizalomhiánnyá, a szülői féltés beépül, és korlátozni fogja abban, hogy olyan kísérletei legyenek az életben, amelyekből tanulhat, és amelyek révén sikeres ember lehet. Ehelyett azt tanulja meg, hogy keressen valakit, aki helyette végiggondolja, hogy neki mi a jó, és rendelje magát őalá.

Nézzük, hogy mit is lehet csinálni ilyen helyzetben. Az biztos, hogy szülőként nehéz elengedni az óvást, féltést, még ha az korlátozza is a gyereket. Azt javaslom, hogy nézzenek rá a tiltásokra, melyek azok, amelyeket el tudnak engedni különösebb kockázat nélkül. A fiam tíz éves kora körül úgy döntött, hogy Budapesten  télen a télikabát alá csak rövid ujjú trikót vesz fel. Megengedtük, a tanítónője nagy rémületére. Csinálta ezt a hóbortját néhány hétig, aztán visszatért az évszaknak megfelelő öltözködéshez. Később nagy bánatunkra elhagyta az olvasást. Mindketten féltünk, hogy mi lesz, ha ez így marad, de aztán úgy gondoltuk, hogy ha kényszerítjük, akkor a könyv szeretetét fogja elhagyni, és hagytuk. Amikor jött egy olyan irodalom tanára, aki lelkesíteni tudta, visszatért az olvasáshoz. Azért nehéz ezeket a döntéseket meghozni, mert nem érezzük azt, hogy biztosan kézben tartjuk a szerintünk jó fejlődést.