Útban otthonról haza

Kilépek a repülőgép légkondis hidegéből, be a csőbe és a párás melegbe. Fellélegzem, elvigyorodom, itthon vagyok!

Otthon bonyolult logisztikai bűvészmutatványt végeztem a két és fél hétben. Ámokfutás volt. Öt egészségügyi vizsgálat, kozmetikus, két háromnapos tréning, egy Gestalt-est, vásárlások, találkozások, vacsorák. A fodrászról lemaradtam. Gyorsabban mozgok Budapesten, türelmetlen vagyok, ha lassú a busz, nem érdekel a város. De a találkozások táplálták a lelkemet. Ezeket is, a tanításokat is nagyon élveztem. Van, akivel hiányzik a találkozás, vagy kevesellem.

Szombaton ima közben megint rámnehezedett a súly. Menekülőre fogtam volna, de nem tudnám elmagyarázni, miért megyek el, így inkább kimentem a kertbe, és néztem, ahogy Beni, az éppen négyéves rollerezik. Aztán odajött hozzám, és megkérdezte, "mi tartott ilyen sokáig, hol voltál?" Csak hebegtem, nem gondoltam, hogy számontart. Amikor mondtam, hogy iskolába járok, felragyogott az arca. Már nagyon készül.

A Dizengoffon minden ruhaboltban új darabok vannak. Gyönyörűek, elegánsak, jó nézni őket.

Beugrom az ulpánra az utolsó egy órában. Kitörő örömmel fogadnak. Éppen ma tanulták az Ilona nevet. A tanári székbe ültetnek és meséltetnek. Lassan jönnek elő a héber szavak valahonnan. Pesten úgy éreztem, mindent elfelejtettem. De amikor szerdán mentem a tréning utolsó napját megtartani, sétálva a Városligetben, a fejemben megjelent az ulpán-csoport, és héberül beszéltem hozzájuk. Már akkor elindultam visszafelé. A tanárnő most a kezembe nyom egy lapot, hogy majd az ulpán széderestéjén felolvassak egy bekezdést. Örülök.