Vizsganap

Először a tényeket írom le, hogy akik ezt szeretik, utána mehessenek aludni.

A képen az összetűzött függöny mögött vagyok én.

A vizsga kétszer 1 óra 15 perc volt. Az elsőben kaptunk három pontozatlan szöveget, hozzá kérdéseket, amikre akkor lehet válaszolni, ha végigolvastam a szöveget, és értem legalább annyira, hogy tudjam, melyik részt kell átmásolni válaszként. Szótár nincs. A táskákat a tanár mellé, a földre kell tenni a mobilokkal együtt. A második 1 óra 15 percben megadott témáról kellett 10 mondatot írni, megírni egy hirdetést arról, hogy találtam egy órát, és nyelvtani feladatokat elvégezni, mint áttenni múlt időből jövőbe, fordítva, nem reális feltételes módot átírni reálisba, mondatokat kiegészíteni adott szavakból választva, passzívból aktívba áttenni igéket. A nyelvtani rész nem nagyon ment, ott lottóztam. Mindent kitöltöttem, így több esélyem van, hogy jót írok be, mint ha semmit. A szöveges részek nagyrészt jól mentek. Három hét múlva tudom meg az eredményt.

Az éjjel rosszat álmodtam. Felébredtem, visszaaludtam, elfelejtettem. Reggel ébredés előtt a bár ilános csoportom tagjával, egy hatgyerekes ortodox nővel álmodtam. Azt mondta álmomban, hogy a gyerek kezét el kell engedni. Azt válaszoltam, hogy nem kell előre elengedni, majd ő kihúzza a kezét, amikor már nem akarja, hogy fogjuk. Csak észre kell venni, és elfogadni, hogy önállósodik.

Semmi tétje nincs a vizsgának, mégis izgulok. Ebből is látszik, hogy a teljesítménykényszerem mennyire belülről jön. Ha megmérettetés van, beindul a versenyszellem bennem. Most szükségem lenne egy apafigurára, aki megölel, és azt mondja, hogy ne izguljak, minden rendben lesz. De most nincs ilyenem. Akire számítottam, az kiszállt. Edwin Nevis is meghalt a múlt héten. Pedig ő, amikor tanított, és nagyon szomorú voltam, ölbe vett, és amikor mondtam, hogy mindjárt rendben leszek, azt válaszolta, hogy ne siessek, úgyis az a baj, hogy túl korán felnőtté váltam. Ez több mint tíz éve volt, és azóta is, ahányszor írtam neki, rögtön válaszolt. Két hete írtam, nem válaszolt. Aztán megtudtam, hogy beteg lett és meghalt. Úgyhogy most senki nincs, aki felnőttebb lenne, mint én, legalább néhány percre. Marad a tenger.

Tegnap éhgyomorra kimentem a tengerhez. Úsztam. Felszabadult örömöt éreztem. A szabadság érzése úszni és sodortatni magam a vízzel. Sehol semmi akadály, csak a simogatóan körülvevő víz. A lábam nem ér le, mégis látom a homok hullámok keltette barázdáit. Fekszem a vízen, nem csinálok semmit és megtart. A Nap homályosan süt, még nem vakít. Amikor kikászálódom a vízből, egy férfit látok a homokban elterülni, mintha csak része lenne a homoknak. Az jut eszembe, hogy ettől még messze vagyok. Mindig ügyeltem arra, hogy ne ragadjon rám a homok. Délután már kezdek a tanulástól becsavarodni, és ötkor megint kimegyek a tengerhez. Közben kimostam a takarót, amit vittem reggel, lepedőt nem akartam kivinni, így ráfeküdtem a homokra. Riszáltam a fenekemmel és a hátammal kis mélyedéseket. Széttett karokkal és lábakkal feküdtem, szoborrá merevedve. Soha nem tudtam, hogy ennyire jó homokban feküdni. Semmi nem szúr, nem csiklandoz, nincsenek hangyák. Mindenem súlyos, mintha kő lennék, most már soha nem fogok innen elmozdulni.

Bölcsisek a tengernél, két-három éves formák. Ülnek az árnyékban, három nő, tíz gyerek, három-négy gyerekenként egy doboz gyümölcssaláta, egy kanál, a gondozónők etetik őket. Aztán a tenger szélén játszanak. Mindegyiken sapka, ruha, csak az alkarjuk és alsó lábszáruk van szabadon. 10 óra körül trappolnak befelé a városba.

Vizsga előtt felöltöztem a legkényelmesebb öltözékbe, még melltartót se vettem, hogy semmi ne szorítson. Bekaptam egy vitaminbogyót és egy gyógynövényekből készített nyugtatót. Még így is zakatolt a szívem, amikor elkezdtem olvasni a pontozatlan szöveget. Féltem, hogy nem fogom fel, amit olvasok. Egy szöveg volt Jeruzsálem történetéről, egy az ún. burmai útról, ami Jeruzsálembe vezet, és az 1948-as háború miatt építették, és egy az izraeli pénz történetéről. Párhuzamosan olvastam a szöveget és a kérdéseket, hogy céltudatosan tudjak olvasni. Az utóbbi időben az ulpánon legalább annyit tanultunk a vizsgázás technikájáról, mint a héberről.

Telihold

Teliholdnál, a tengerparton limonanat ittam Amittal. Limonádét mentalevéllel. Hűvös volt, de nem fáztam. A lábam a homokban, beszélgetünk. A lány, aki kiszolgál, gyönyörű, de mintha zavarban lenne. Kiderül, hogy Beer Sevából való, és nemrég jött Tel Avivba. A zenétől nem halljuk a tengert, úgyhogy arrébb megyünk. A város színes fényeit néztük, és a víz fodrozódását. Aztán éjfél körül hazaértem. Meleg van, az ablakok nyitva. Valahonnan szeretkezés hangja hallatszik. Milyen furcsa, hogy ahányszor ilyet hallok, női hangot hallok. Mintha a férfiak csöndben dolgoznának, és csak a nők adnának hangot annak, amit éreznek.

Kitakarítottam. Kiültem az ablakba, úgy mostam le a külső részeket. Elégedett lettem az eredménnyel. Az eső, homok nyomát eltüntettem az ablakról. Peszah kezdődik.

Strandon ...

Elmegyek a tanításra, de sötét van a teremben. Hallom a rabbi hangját, elindulok arrafelé. Az ajtóban látom, hogy magyaráz valamit, és lakoma közben vannak. Megállok, többen intenek, hogy menjek be. Már nem tudok visszafordulni. Beülök, és hallgatom a tanítást, amit nem értek. Aztán folytatódik az étkezés. A rabbi mellett ülök. A másik asztalnál egy férfi megkérdezi, hogy a rabbi felesége vagyok-e. Nem értem a kérdést, így más válaszol, hogy nem. Később kiderül, hogy az előljáróság elnöke az apja emlékére rendezett vacsorát. Az anyja, akivel az előző közös étkezéskor megismerkedtem, tukmál, ugyanúgy, mint otthon a vidéki háziasszonyok. Nem lehet keveset enni. A rabbi megkérdezi, hol leszek széderestén. Amikor mondom, hogy még nem tudom, meghív engem is, Julit is. Figyelmeztet, hogy aludjunk délután, mert hajnalig fog tartani.

Vettem pénteki International Herald Tribune és Haarec közös újságot angolul. Ez az első alkalom, hogy izraeli híreket olvasok. Van, ami sokkol. Eddig mindig kisebbség voltam, és ezzel nagyon tudtam azonosulni. Most a többséghez tartozom. Lehet, hogy meg fog szűnni a kisebbség iránti empátiám? Félek ettől.

A pénteki szertartás után bejelentések, hogy milyen programok lesznek a következő időben. Nem értem. Amikor kifelé áramlik a tömeg, Alex, aki tartja az egyik tanítási programot, lelkesen üdvözöl. Odamegyek, és megkérdem, hogy mik voltak a bejelentések. Nem volt bent, nem tudja, de ott volt Lilian, majd ő megmondja. Lilian visszakérdez, hogy melyiket akarom tudni. Nem reagálok arra, hogy ha nem értettem, akkor nem is tudok válaszolni a kérdésére, mondom, hogy arra, amelyik a hameccel kapcsolatos. Merthogy ezt a szót kihallottam. Elmagyarázza, hogy ha pészach előtt el akarom adni a hameces dolgaimat, forduljak a rabbihoz. Mivel nincs konyhám, legfeljebb fél kiló lisztem van, ez nem érint. Hazamegyek, de csalódott vagyok.

Szombaton a szertartás után megint hosszan bejelentések. Nem értem, elszomorodom. Legszívesebben bőgnék. Haragszom Lilianra, hogy lerázott az előző este. Aztán egy orosz származású, amerikai angolsággal beszélő fiatal nővel beszélgetek. Nagyon kedves. Mégse csökken a rosszkedvem.

A cica leesett. Figyeltem, nincs-e baja. Szégyellem, hogy nem hittem el neki, amikor nyávogott, hogy fél a keskeny részen elmenni. Megint tanultam valamit. Elvettem az útjából, ami leszűkítette, remélem, amikor megint fent mászkál, megállapítja, hogy bár ember vagyok, de intelligens.

A tavaszi szünet első napján beszéltem Judittal. Mikor mondtam, hogy lehet, hogy lemegyek a tengerhez, szenvedélyesen tiltakozott a "lehet" ellen. Úgyhogy lementem. Öten voltunk a tengerben. Helyieknek álcázott NDK-s túristák. Amúgy nem volt annyira hideg a víz, mint vártam. Aztán kifeküdtem a Napra, és elaludtam. Szeretek strandzajban aludni.

Útban otthonról haza

Kilépek a repülőgép légkondis hidegéből, be a csőbe és a párás melegbe. Fellélegzem, elvigyorodom, itthon vagyok!

Otthon bonyolult logisztikai bűvészmutatványt végeztem a két és fél hétben. Ámokfutás volt. Öt egészségügyi vizsgálat, kozmetikus, két háromnapos tréning, egy Gestalt-est, vásárlások, találkozások, vacsorák. A fodrászról lemaradtam. Gyorsabban mozgok Budapesten, türelmetlen vagyok, ha lassú a busz, nem érdekel a város. De a találkozások táplálták a lelkemet. Ezeket is, a tanításokat is nagyon élveztem. Van, akivel hiányzik a találkozás, vagy kevesellem.

Szombaton ima közben megint rámnehezedett a súly. Menekülőre fogtam volna, de nem tudnám elmagyarázni, miért megyek el, így inkább kimentem a kertbe, és néztem, ahogy Beni, az éppen négyéves rollerezik. Aztán odajött hozzám, és megkérdezte, "mi tartott ilyen sokáig, hol voltál?" Csak hebegtem, nem gondoltam, hogy számontart. Amikor mondtam, hogy iskolába járok, felragyogott az arca. Már nagyon készül.

A Dizengoffon minden ruhaboltban új darabok vannak. Gyönyörűek, elegánsak, jó nézni őket.

Beugrom az ulpánra az utolsó egy órában. Kitörő örömmel fogadnak. Éppen ma tanulták az Ilona nevet. A tanári székbe ültetnek és meséltetnek. Lassan jönnek elő a héber szavak valahonnan. Pesten úgy éreztem, mindent elfelejtettem. De amikor szerdán mentem a tréning utolsó napját megtartani, sétálva a Városligetben, a fejemben megjelent az ulpán-csoport, és héberül beszéltem hozzájuk. Már akkor elindultam visszafelé. A tanárnő most a kezembe nyom egy lapot, hogy majd az ulpán széderestéjén felolvassak egy bekezdést. Örülök.

Hagyomány és élet ...

A csoportban az amerikai srácról kiderült, hogy tizenhat éves korára meghalt mindkét szülője. Az egyik balesetben, a másik rákban. A nagynénje nevelte egy ideig, aztán önállósította magát, dolgozott és tanult. Most itt van, dolgozik és tanul. Eddig egy kedves gyereknek néztem, most döbbentem rá, hogy idő előtt felnőtté vált. Milyen szerencsések azok, akik felnőhetnek, mielőtt elveszítik a szüleiket.

A helyi denevér az egyik este az ablakom előtt körözött. Olyan érzésem volt, mintha hívna. Azóta nem látom.

Tanulni voltam a zsinagógában. A bejárat előtti padon régi könyvek. Megnéztem, XIX. századi talmud, orosz nyelvű kiadótól, és más könyvek is. Penész szagot árasztottak. Némelyik könyvlap tele apró lyukakkal. Izgatott lettem, gondoltam, ha kell, hazaviszem a Talmudot. Megkérdeztem az itteni rabbit, azt mondta, nem a zsinagóga könyvei. Megkérdeztem Zolit, azt mondta, ha nem szétszórva voltak, a halacha szerint van tulajdonosa, aki várhatóan visszajön érte, ezért nem lehet csak úgy elvinni. Otthagyom. De sajnálom.

A péntek esti vendégnek nagyon ízlett a magyar borsóleves. A kérdésre, hogy szombaton is eszünk-e, mondtuk, hogy nem, levest nem lehet visszatenni a platára. Teljesen kikelt magából, hogy miért nem lehet a kibaszott levest a kibaszott platára rátenni, és minden többszáz évvel ezelőtt kitalált hülyeséget magunkra veszünk-e. Még nem találkoztam emberrel, aki ilyen hévvel tiltakozott volna a számára érthetetlen hagyományok ellen. Nem rázott meg minket a hevessége, és nem is próbáltuk megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.

Az iskola után a tengerparton jövök végig. Megy le a Nap, még mindig nagyon meleg van. Mellettem kocognak, sétálnak, bicikliznek. A tengerben valaki úszik, távolabb egy hajó, a közelben egy motorcsónak. Lelassítom a lépteimet, amikor előttem egy nagyon öreg ortodox házaspár totyog. Ezért kellett idejönnöm, éppen ebbe a lakásba költöznöm, ebbe az iskolába beiratkoznom. Ezt kellett megéljem.

Itt is, ott is ...

Az elmúlt év és az ittlétem jó iskola arra, hogy felismerjem és elfogadjam, mennyit bírok. Mostanában mintha kötéltáncot járnék, néha megingok, aztán visszabillenek. Eddig nem engedtem túlterhelni magam, de két erő húz kétfelé. Az egyik, hogy itt mindent akarok. Olyan vagyok, mint gyerekkoromban, amikor ritkán jutott édesség, és amikor bevittek egy cukrászdába, és megkérdezték, mit kérek, az első automatikus válaszom az lett volna, hogy mindent. Mindenből ennék. Aztán a gyomrom jelzi, hogy nem bírom befogadni. Most is a gyomrom jelez, néha émelygek. Akkor tudom, hogy túl sok mindent fogadtam be, és valamit csökkentek. Mostanában alig nézek TV-t, és kevesebbet nyitom ki a gépemet.

Tegnap és ma voltam tanulni a zsinagógában. Tegnap Hanina ben Dosza mondatait néztük, arról, hogy az Ábrahám tanítványa, aki három tulajdonsággal bír: 1. jó szem, azaz mindenben meglátni a jót, 2. szerénynek lenni a fizikai szükségletek kielégítésében, 3. szerénynek lenni az önértékelésben. Aki ezekkel nem bír, azok nem élvezik a világot. Kérdeztem, hogy az eljövendő világról van szó? Alex azt válaszolta, hogy a szöveg szerint erről a világról is. Aztán gondolkodtam, és rájöttem, hogy ez igaz. Akik a rosszat látják a dolgokban, akiknek nem elég, ami nekik van, és akik mindig mások elismerését keresik, nem tudják élvezni az életet. Annyira elmerültem ebben, és annyira fáradt volt az agyam, hogy hiába beszéltek a többiek mindenféle érdekeset, nem tudtam követni őket. Így nem is szólaltam meg többet az órán.

A minap az utcán gyerek sírását hallottam. Egy férfi, egy nő és két gyerek ült két biciklin. Mindegyiken bukósisak, ami itt nem jellemző. Valószínűleg az anya magához ültette a kisebbiket, és a nagyobbiknak az apával kellett volna mennie, de ő kétségbeesetten kérte, hogy az anyja vigye. Majd megszakadt a szívem, legszívesebben lementem volna, és magamhoz öleltem volna a síró gyereket, de nem rám volt szüksége, nem tudta volna elfogadni a vigasztalásomat. Az anyja elhajtott a kicsivel, az apa próbálta nyugtatgatni azzal, hogy otthon lesz az anya, menjenek ők együtt. Fel akarta emelni az ülésbe, de a gyerek először lefeküdt a földre, aztán inkább a bicikli mellett szaladt. Amikor elmentek, kicsit nyugodtabb volt a sírása. Sokáig velem maradt a kétségbeesettsége.
Amikor Zinkernél tanultam párterápiát, az egyik résztvevő beszélt valami nagyon fájdalmas emlékről, amit megkönnyeztem. Aztán Zinker azt mondta, hogy "this is your shit, but helps to work". Így volt ezzel a gyereksírással is. Ez az enyém volt, és talán azért is kellett idejönnöm, hogy ennek a fájdalmát tisztán érezhessem.Mostanra már elhalványult az élmény.

A kibuc, ahol voltam, gazdag kibuc. Mindig építenek valamit, Debrecenben is van egy gyáruk. Láttam az egyik terméküket, egy gyerek-dzsekit, gyönyörű volt. Elmentünk sétálni, bementünk a boltba, Yona felajánlotta, hogy megveszi nekem, amire szükségem van, fizetni se kell pénzzel, mert a számlájára írják, de szombat volt, nem fogadhattam el semmit, pedig minden sokkal olcsóbb lett volna. Nehéz volt szombatot tartani olyanokkal, akik nem tartják, és csak homályos elképzeléseik vannak a szombattartásról. Megtettem, amit tudtam, de többször szombatot törtem. Eldöntöttem, hogy két egymásutáni szombaton nem megyek másokhoz, mert nem elég pihentető az alkalmazkodás.

Yonától kaptam kölcsön egy könyvet, és elkezdtem olvasni. James Kepner könyve pszichoterápiáról olyan felnőttekkel, akiket gyerekkorukban fizikai, szexuális vagy pszichológiai erőszak ért. Kepnertől már olvastam a Body Process című könyvét, és azon kevés szakkönyvek közé tartozik, amit élvezettel olvastam, és használom, amit tanultam belőle. Nagyon szeretem benne azt, hogy bármit el tud fogadni jónak, és azt, hogy olyan természetességgel áradnak a mondatai, hogy nem okoz nehézséget az olvasásuk. A szeretet és a gyakorlatiasság könyve.

Kevesebbet internetezem. Csak akkor nyitom ki a gépem, ha üzeneteket olvasok, írok, vagy a szótárt használom. Akik akarnak, megtalálnak. Ha nem, írnak, és megbeszélünk időpontot. Még mindig nem vagyok egészen jelen az itteni életemben, sokat gondolok az otthoni kapcsolataimra. Megyek az utcán, és Budapest van a fejemben. Lehet, hogy most erre van szükségem. Az elválás fokozatossága. Az ulpánon tudom csak kikapcsolni az ottani emlékeket, gondolatokat.

Vasárnap Julival elmentünk megmeríteni az edényeit. Itt a tenger, nem kell mikvét keresni! Hurrá! Jól esett a homokban mezítláb, és a tengerben lépkedni.

Tegnap és ma korábban indultam az ulpánra, a tenger mellett mentem, és a szabadtéri "edzőteremben" kicsit edzettem. Jó volt. Arra emlékeztet, amikor Amerikában laktunk, és kipróbáltam a korábban sosem látott játszóteret. Itt játszhatok.

Egy különleges hétköznap

Marci kért egy napsütéses tengeres képet. Tessék! :) ez ma fél 3 és 3 között készült, az ulpán szünetében.


Amikor az ulpánra menet a thaiföldi kísérős nénit a kerekesszékben megláttam, és találkozott a tekintetünk, felderült az arca, és bólintással köszönt. Megörültem neki, és bólintással viszonoztam a köszönését, ahogy elmentem mellettük. Ez egy néhány másodpercig tartó, de szeretetteli kontaktus. Szeretnék minden nap találkozni velük.

Az ulpánról hazafelé jövet, három kamaszlány megszólított. Kértem, hogy angolul mondják. Pénzt gyűjtenek diszlexiás gyerekek számára. Van egy tömbjük, 5, 10 és 20 sékeles blokkokkal. Adtam 10 sékelt. Aztán később két tízéves forma fiú szólított meg. Ők is pénzt gyűjtöttek betegek számára. Mondtam, hogy ma már adtam, megköszönték, és mentek tovább. Én is. Gondoltam, micsoda hülyeség, hogy egy napon küldik ki a gyerekeket gyűjteni. Aztán egyszercsak az jutott eszembe, hogy milyen hülye vagyok, miért ne adhatnék megint. Megfordultam, a távolban éppen valakit leszólítottak, és várták, hogy előkeresse a pénzt. Futólépésben elindultam feléjük, és mikor odaértem, mondtam, hogy meggondoltam, adok 10 sékelt. Kicsit zavarba jöttek, de elfogadták a pénzt, és adtak róla elismervényt. Örülök, hogy még időben eszembe jutott.

Tegnap voltam tanulni a zsinagógában. Eli Wieser történetét olvastuk, hogy az imában hogyan is mondhatja azt, hogy nagy a Fennvaló a Holocaust után, az után, hogy a kiválasztott népét legyilkolják. Két régi rabbi története volt a párhuzam, akik a szentély lerombolása után lényegében ugyanezt a kérdést tették fel. Az egyik lehetőség kihagyni azt a részt, ami ellentmondásban van a személyes megéltekkel, a két régi rabbi ezt tette, a másik lehetőség másként értelmezni az adott szöveget, mint korábban. A tiltakozás vagy a korrigálás. Valahogy arra jutottunk, hogy a kettő egyszerre. Tiltakozás és újraértelmezés. Amikor újjáéled a nép a töredékeiben, akkor ez a nagyság. Amikor azt mondjuk a bencsoláskor, hogy megöregedtem, de nem láttam igaz embert megélhetésért koldulni, ez nem azt jelenti, hogy ne lenne igaz ember szegény, hanem hogy közbelépek, ha ilyet látok. Nem tudom visszaadni, főleg a hangulatát nem, mert volt valami felemelő a felismerésben. Talán ez segített abban, hogy időben újragondoljam, hogy adjak adományt a gyűjtőknek, anélkül, hogy erre gondoltam volna.

Tegnapelőtt is voltam tanulni a zsinagógában. Atyák tanításai. Most csak a hangulatát tudom visszaidézni, a megnyugtató felismerés örömét. Talán, ha majd eszembe jut, leírom, miről is beszéltünk.

Ma az ulpánon Oliviának fájt a feje. Fiatal, szinte gyerek még. Harmadik napja migrénje van, már bevett mindenféle gyógyszert, de nem múlik. Felajánlottam, hogy próbálok valamit tenni. Nem is értem, honnan vettem a bátorságot, hogy segítséget ajánljak. Bizonytalanul válaszolta, hogy jó. Később kiderült, nem szereti, ha idegen kéz matat rajta. Mondtam, hogy csak akkor, ha ő kéri. A második, tizenötperces szünetben kérte. Mögé álltam, megfogtam a homlokát. Feszesen tartotta a fejét. Aztán, ahogy érintgettem a vállát, nyakát, fejét, egyre inkább azt éreztem, hogy támaszkodik rám. Egyszercsak az volt az érzésem, hogy elaludt. Folytattam, egyik kezemmel tartva a fejét, másik kezemmel finoman érintgettem a homlokát, tarkóját, vállát, karját. Amikor végigsimítottam a szemöldökét, és a fülét csipkedtem, felébredt. Még nem volt teljesen ébren, de azt mondta, már alig érzi a fájdalmat. Forró volt a kezem, és a többiek azt mondták, piros az arcom. Amikor csináltam, alig érzékeltem a külvilágot. Volt már ilyen élményem, akkor is, amikor MET terápiát csináltam, meg néha akkor is, amikor terápiás ülést csináltam. Jó érzés, hogy a kezem tudott kicsit segíteni a feszültsége oldásában. Talán azért, mert már az első nap, amikor egymásra néztünk, éreztem a bizalmát.

Visszafelé jövet láttam, hogy nyugaton vörös az ég alja. Elindultam a tenger felé. Az úton végig fokhagyma szagát éreztem. Elkezdtem vágyni a fokhagymás pirított kenyérre. Amikor hazaértem, sütöttem magamnak naphalat, és tettem rá fokhagymát. Az alig 20 négyzetméteres lakásomat belengte a sült fokhagyma szaga. Nagyon elégedett lettem. Ettem citrommal, borssal meghintett fokhagymás, lisztben forgatott sült halat pitával, zöld kaporral. Otthon ilyet sose csináltam. Ez az én izraeli különlegességem.

Vasárnap mint hétfő

Pénteken a rabbinál vacsoráztunk. Voltunk vagy húszan. Juli tiszteletére mondott valamit, és aztán kérte a jelenlévőket, hogy mondjanak neki áldást. Csak keveset értettem, de mégis felemelő volt, ahogy egymás után megszólaltak az emberek, mondtak valamit, aztán a többiek áment mondtak. Most már tudom néhányuk nevét is. Egy idősebb férfi ragaszkodott hozzá, hogy héberül beszéljek, és leteremtette azt, aki angolul szólt hozzám, mondván, nekem gyakorolnom kell a hébert. Szombaton az egyik nő, aki ott volt a vendégségben, odament Julihoz, és javasolta neki, hogy ő vigye körül a Tórát a női részben. Ez nagyon kedves gesztus volt. Most kezdem érezni, hogy megismernek, van itt helyünk. Most már mosolyogva köszönnek azok, akikkel valamennyi kontaktus volt. A kiduson sólet volt. Krumplis babos sólet, hús nélkül, de hasonlított az otthon megszokotthoz.

Fura módon itt is van olyan, aki távolról jár ebbe a zsinagógába. Kérdeztem, hogy miért, mondták, hogy a rabbi miatt, a közösség miatt, az éneklés hangulata miatt. Egy idős nő Givatajimból gyalogol ide és vissza, az legalább egy óra.

Szombaton betettem a már egy hónapja nem használt kontaktlencsét, és valami történt a szememmel. Ha rajtam van a szemüveg, akkor a jobb szememmel látok homályosan, ha leveszem, akkor a ballal. Olyan, mintha rossz szemüveg-lencse lenne a szemem előtt. Basszus, ez most pont nem hiányzott. Lehet, hogy el kell mennem orvoshoz, de ahhoz be kell jelentkeznem valahova. A betegbiztosításom megvan, csak nem jelentkeztem még be konkrét helyre.

Tegnap Amit kivitt Chenékhez, és közben héberül beszélgettünk. Nagyon elégedett volt. Én is meglepődtem, hogy könnyebben jutnak eszembe a szavak, mint gondoltam volna. Ha nem értettem, amit mond, elismételte lassabban. Élveztem a vendégeskedést, gyönyörű tágas lakásban egy kis településen, és kedves háziakkal. Yaellel teljesen belemerültünk a beszélgetésbe, Gestalt terápia-képzést akarnak indítani, és keresgélik az útját, hogyan. Mondtam, hogy nagyon szívesen segítek, legalább hasznosnak érzem magam. Ráizgultam arra, hogy besegítsek egy itteni Gestalt képzési rendszer kiépítésébe. A kicsi lányukkal is összehaverkodtunk, óvatos közeledéssel, kevés érintéssel, de amikor elmentünk, elköszönt tőlem. Chent mindig is szerettem, amikor egy csoportban voltunk az Isragic tréningeken, most már a családjához is van kapcsolatom.

Meglep, hogy különböző emberek mennyire más érzéseket hallanak ki az írásaimból. Van aki szomorúságot, van aki derűt, más súlyosnak érzi. Valószínűleg mind benne van, és hol az egyik erősebb, hol a másik. Ma a hastánc-tanáromtól kaptam egy emailt, azzal kezdte, hogy "te arany asszony, mi van veled?" Jó volt visszagondolni az órákra.

Most esik az eső. Délután a szünetben kimentem a tengerhez, viharos szél fújt, hatalmas hullámokkal, és a szám széle sós lett. Nagyon jó volt állni a szélben, és nézni a hullámokat. Pihentető. Aztán visszamentem az órára. Rettentően élvezem a tanár humorát, a szeretetteli, nem bántó gúnyt, ahogy a kérdéseire a mi kezdetleges válaszainkat értelmezi. Csak a már tanult szavakat használja, amikor behoz egy új szót, megmondja angolul, oroszul, románul, és felírja a héber szót a táblára. Következetesen gyakoroltatja a tanult szavakat, végigmondatja a mondatokat. Mindenkit megszólaltat. Engem kevesebbet, akik kevesebbet tudnak, azokat többet. Ha kérdezek valamit, kivárja, mire megszerkesztem a mondatot. És vicces történeteket mesél a saját életéből. Nagyon kell figyelnem, hogy megértsem, talán ezért is fáradok el annyira. Figyelem, koncentrálás minden pillanatban.

Fáradtság és képek

Ma felhívtam az egyik számot, amit a befogadási minisztérium ügyintézője megadott. Kiderült, hogy ő a technológiai szakemberekkel foglalkozik, megadta valaki másnak a számát. Felhívtam azt is. Mindketten kedvesek, készségesek voltak, nem éreztem azt a sürgető érzést, mint általában, amikor izraeliekkel beszélek. Elmondtam, mit csináltam otthon, aztán abban maradtunk, küldök önéletrajzot, publikációs jegyzéket, és az oklevelek másolatát. Jó érzésem volt utána. Andrist kértem, szerezze be, fordíttassa le, küldje el, ami még nincs meg.

Ennyi elég is volt. Nem akarok többet csinálni, csak lépésről lépésre haladni. Nem bírnám energiával.

Kimerült vagyok. A szünetben elmentem a tengerhez, ennem és sétálnom kellett, hogy ne legyek rosszul. Ma korán lefekszem.

Viszont sikerült nappal képeket csinálnom a lakásról, és azokat eljuttatni az inboxomba. A mobilt is egyre otthonosabban használom. Hurrá!!

Munkahét vége ...

Átköltöztem. Behordtam a cuccaimat, áthoztam egy asztalt is, áttoltam a hűtőt az ellenkező oldalra, kivittem az összes itteni edényt, főzőlapot, kitakarítottam, felraktam a képeket, és gyönyörködöm a fürdőszobában. Igen, igaza volt Amitnak, a fürdőszobában akarok lakni. Ettől megnyugodtam. Hogy akár azt is választhatom, hogy a fürdőszoba alapján döntök. Azzal, hogy nem rögtön csaptam le erre a lakásra, elbuktam 1500 sékelt, de még így is olcsóbb, mint minden eddigi lakás. Csak még nincs Ila-szaga.

Yael vett és elhozott egy kétrészes elektromos főzőlapot, a felét kifizették. Így most már tudok kósert főzni. Hozott két terítőt is, tegnap, amikor felhívtam, hogy kellene terítő, mondta, hogy már előkészítette. Annyi jót kapok itt emberektől, hogy tovább kell majd adnom, nem tarthatom meg, túl sok.

Yael éppen itt volt nálam, és nézelődött, hogy mire van még szükségem, amikor szólt a telefon. A befogadási minisztériumból hívott egy nő, kérdezte, beadtam-e már az okleveleimet, hogy honosítsák. Mikor hallotta, hogy még nem, kérdezte, miért nem. Úgy magyarázkodtam, mint egy kisiskolás, aki nem csinálta meg a házi feladatot. Adott két telefonszámot, az egyikhez adjam a közgazdaságit, a másikhoz a pszichoterápiást, meg a sajátját is, hogy tudjam őt is hívni. Húú vazze, ezek nem viccelnek! Úgy látszik, nem akarnak munkanélküli segélyt fizetni nekem.

Tegnap Juli amerikai barátnője mesélte, milyen állásai voltak, és akkor egyszercsak világos lett, hogy akár állásba is elmehetnék. Eddig eszembe se jutott, és nyomasztott, hogy mikor lesz annyi terápiás, vagy pláne coaching ügyfelem, amennyiből meg tudok élni. Ha kapnék félállást, akkor megszűnne az időnyomás. Az biztos egy kultúrsokk lenne, az utóbbi húsz évben már otthon se tudtam szervezetbe betagozódni.

Az ittlétemnek az egyik értelme az, hogy az otthon berögzült világképemet, magatartásaimat kibillenti a helyéből. Ami otthon működik, nem biztos, hogy itt is. Amit ott nem, lehet, hogy itt pont azt kell csinálnom. Ilyen a sorbanállási megszokásom. Kellő távolságban, szigorúan betartva az érkezési sorrendet. Ez volt a normám. Ha nem tudok ebből kijönni, nem jutok hozzá azokhoz a dolgokhoz, amikért beállok a sorba. Ez a kaland itt. Mennyire tudok kijönni a megrögzöttségeimből.

Tegnap Julinál TuBiSvát szédereztünk. Juli talált egy nagyon jó leírást, beszerzett mindenféle gyümölcsöt, és az amerikai barátnőjével hárman végigcsináltuk. Nagyon jó tanulás volt, és közben ettünk diót, mogyorót, avokádót, sárgadinnyét, almát, gránátalmát, datolyát, epret, olajbogyót, sós kekszet, fehérbort, vörösbort, és még több minden mást. Jók ezek a zsidó ünnepek, hogy enni is kell. Már az ulpánon behozott az egyik tanár egy tál szárított gyümölcsöt és mandulát, úgyhogy már ott ünnepeltünk. Ma a TV-ben a fák újéve kapcsán a karmeli erdőtűzről volt műsor. Meginterjúvoltak különböző embereket, többek között egy meghalt tűzoltó özvegyét, és a fiúkat is, akik miatt fellobbant a tűz. A végén egy olyan emberrel beszéltek, aki azon dolgozik, hogy helyreálljon az erdő. Nem értettem, amit beszélnek, inkább a gesztusokat és arckifejezéseket tudtam értelmezni.

Ma korábban indultam iskolába, elmentem a tengerig, ott sétáltam végig. A tenger hihetetlenül kék, szemből süt a nap, mindenféle zajok, egy férfi ül a biciklijén, és nézi a tengert, egy nő padon olvas, talán ketten úsznak a vízben. Mire az iskolába érek, megint rendesen lélegzem.

A csoportból a román lány szerintem nem fog ittmaradni. Nyomasztja őt, hogy milyen keveset tud, mégse csinálja meg a leckét. Több nőnek a csoportban itteni barátja van, azok tartják el őket. Az övé most elmegy több hónapra, akkor a Romániában élő szüleivel fizetteti meg a lakást. Kérdeztem, hogy ennyire módosak-e a szülei, azt válaszolta, hogy nem, de mindent megtesznek a gyerekükért. Nem kérdeztem tovább.

Az iskolában az utolsó félórára annyira kimerülök, hogy szinte rosszul vagyok. Jólesik utána gyalogolni. Ma volt az utolsó nap a héten, holnap főzök, találkozom Amittal, aztán szombatolunk. Tízkor már aludni fogok. Vasárnapra kipihenem magam. Majd akkor délelőtt csinálom meg a leckét.

A reformboltban, ahova járok, van valami kedvezményt adó kártya. Megtudtam, hogy azt vagy úgy szerzek, hogy fizetek 35 sékelt, vagy elmegyek az egyik előadásukra. Ma elmentem, és végighallgattam. Nagyon boldog voltam, amikor felismertem szavakat. Kozmetikai termékbemutató volt, a végén lehetett volna bőrtípus-megállapítást végeztetni, de nem nyomultam eléggé, és nem volt türelmem kivárni a soromat. De a kártyát megkaptam. Elmenőben a srác, aki tegnap javasolta, hogy menjek el az előadásra, kérdezte, hogy vagyok. Már ismerősök vagyunk.

Ma Ricsivel kicsit beszélgettünk héberül. Jólesett.