2012. szeptember 18., kedd

Újév 5773

Na, most kellene abbahagyni a hébertanulást. Egyre többet értek, egyre többet hallok, azt is, amit nem szeretek. Szeretem az illúzióimat, ápolgatom, táplálom őket. Nem szeretem elengedni, látni, ahogy a hidegben a sárba hullanak, mint egy összeszáradt rongylabda. 

Újév estéjén meghívtam vacsorára Hannát. Középkorú, testes, erősen kifestett nő, egy számmal kisebb melltartóval. Kedves és néha magányosnak látszik. A kihalt utcán megyünk hozzám, szenvedélyesen magyaráz valamit, közben egyre közelebb jön, döfköd a hatalmas mellével. Amikor átmegyünk az úttesten, kicselezem, a másik oldalára kerülök. Olyan hangosan beszél, amitől zavarba jövök, a nyitott ablakok mögött mindenki hallhatja a véleményét különböző emberekről a zsinagógában. Ez itt megszokott, nekem nem. 

Ámulatba ejti, hogy mennyire készültem a vacsorára, azt hitte, csak kávézni fogunk. De én az ünnepi étkeket akkor is végigcsinálom, ha egyedül vagyok. Előétel, leves, hús, petrezselymes krumpli, gyümölcs, süti, bor, barhesz. Az edényeim párvék vagy tejesek, így a húshoz veszek alumínium sütőtálat, és műanyag tányért, poharat, evőeszközt használunk. 

Már a vége felé járunk, amikor megjegyzéseket tesz különböző népekre. A magyar nők szépek, a férfiak prosztók. Nem a szót használja, hanem egy gesztussal fejezi ki, valami olyasmi, mint amikor valaki a kocsmában enyhe terpeszben beáll, felhúzza a vállát, és azt mondja, na, ki mer velem kikezdeni. Rosszul esik a megjegyzése. Aztán jönnek a németek: "a németek, azok németek" mondja sokat sejtetően. Próbálom szembesíteni, hogyan hangzik, amit mond, ez meglepi. Amikor a cigányokra azt mondja, hogy paraziták, akkor azt javaslom, hogy bencsoljunk. Nem akar megbántani, és nem érti, mi bajom. El akarja magyarázni, de nekem már elég volt, amennyit eddig hallottam. Mondom neki, hogy nem akarom hallgatni. Bencsolunk, mikor elmegy, megkérdezi, hogy azért kedvelem-e még. Mondom, hogy igen, és ez igaz is, csak nem akarom az általánosító dumát hallgatni. 

Másnap rájövök, hogy a magyar férfiakról mondott szövege némileg egybeesik az én véleményemmel. Azzal, hogy "mi férfiak ...", a szexizmussal. Ebben az a fura, hogy az egyetlen magyar haszid zsidó ismerősöm korántsem annyira szexista, mint fiatalabb neológ ismerősöm. Nem, vagy nemcsak a rendszerben van a szexizmus, inkább a fejben. 

Eilav meghív vacsorára. Csak hárman vagyunk, ő a felesége és én. Jót beszélgetünk, kérdezgetnek a coacholásról. Aztán jönnek még ketten a közösségből. Egy meleg pasi és egy kohén. A kohén mondja, hogy unja a délelőtti szertartást, túl hosszú, és ugyanazt ismételgetjük. Mivel én alig boldogulok azzal, hogy kövessem, nem érzem, amit ő. A házigazdától kapok egy képet, ami nem tetszik újdonsült feleségének. 

Reggel, amikor felébredek, eszembe jutnak dolgok, és félek. Nem akarom elveszíteni az illúzióimat. Aztán a zsinagógában már jó. Az elválasztó középen van, az ünnepre a helyeket meg lehetett rendelni, én pont Mo-on voltam, nem tudtam az ügyintézővel beszélni, de a kiírásból látom, az első sorba kaptam helyet, az első széket, rögtön a Tóraszekrénynél. Ezek tudnak valamit rólam. Karnyújtásnyira van a szekrény, amikor kinyitják, belém ütköznek. Első nap körbeviszem a Tórát a női részen. A muszáf imánál nők is nyitják a szekrényt, megkapom az egyik nyitást. Onnan kezdve, hogy megkapom, ameddig nyitok, nem tudok másra figyelni, mint arra, hogy a megfelelő időben nyissam és csukjam a szekrényt. Ez nem annyira egyszerű, el kell húzni a függönyt, az egyik ajtót kinyitni, odahúzni a függönyt, kinyitni a másik ajtót. Második napon is kapok, véletlenül az ima ugyanazon helyén. Most már magabiztos vagyok. Nagyon elégedett vagyok a feladatommal. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése