Egy élet ...

Újra tanulok hétközben a zsinagógában. Egyik este a levélből úgy veszem ki, hogy fél 9-kor kezdődik az óra, de mire odaérek, már rég hevesen vitatkoznak valamin. Félóra múlva vége, akkor kezdődik valami más, de azon már nem maradtam. Lefelé menet látom, hogy az előtérben egy idős hölgy botra támaszkodva nézegeti a kitett hirdetéseket. Kérdezi, hogy volt-e tanulás, beszélgetni kezdünk. Ahogy megyünk elfelé a zsinagógától, meghív egy kávéra. Rendben, miért is ne. Közben mesélni kezd, és mesél és mesél. 92 éves, egyedül él, van egy fia, aki sérülten született, mert egy német katona megütötte őt, de hatvan év fizioterápia és beszédterápia megtette a hatását. Ő annak idején megszökött a varsói gettóból, nem látszott zsidónak, egy lengyel lány papírjaival élt, kenyeret árult az utcán, ami tilos volt, mert jegyrendszer volt, naponta tíz kilométert gyalogolt, ötöt a kenyérért, ötöt a kenyérrel, amit eladott az utcán, nem tudta, hogy mi van a szüleivel. Háború után férjhez ment, az apjának gyára volt, az egyik mérnökhöz, aki tizenhárom évvel volt nála idősebb, és ez az apjának nem tetszett. 

Miközben megyünk és mesél, néha mintha megbillenne, ilyenkor megijedek, hogy elesik, de nem, helyrebillen és folytatja a járást is, a mesélést is. Átmegyünk az Ibn Gvirolon, ez kétszer három sávos út, középen füves és pálmás járdával, nem a zebrán megyünk, az messze lenne, hanem egyenesen átvágunk. Ha az átvágás gyorsaságot is jelent, akkor más szót kellene használnom, hiszen a botjára támaszkodva csak igen lassan halad, így lassan haladunk. Körül sem néz, úgy lép le a járdáról, nem merem megszakítani, megyek vele, közben figyelem az autókat. A lámpától éppen elindultak, a második, harmadik sávban lelassítanak, hogy át tudjunk érni. Senki nem dudál.

A füves részen megállunk, ő közben tovább mesél, én tanácstalanul körülnézek, majd éppen, amikor az autók a lámpától elindulnak, ő is lelép a járdáról, úgyhogy megyek vele. A középső sávban vagyunk, amikor egy autó ki akar kerülni úgy, hogy előttünk, a szélső sávban megy el, de aztán bölcsen úgy dönt, hogy inkább megvárja, míg elmegyünk előtte. Talán érzékelte, talán ismeri az izraeli öregasszonyokat, hogy nem néznek semerre, csak mennek a maguk tempójában, és biztonságosabbnak látta megvárni, míg elcsoszogunk előtte. 

A hölgy, igen, hölgy, szépen kontyba fésülve a haja, finom kezén sötétbarna foltok, de manikűrözött és vörösre festett körmökkel, kopottan, de valahogy mégis igényesen felöltözve, szóval Celia most inkább saját magához hív meg. Miért is ne, megyünk együtt tovább. Kis utcában lakik, a harmadik emeleten, a lift kulccsal nyílik. A lakásban megy a légkondi, minden ablak zárva. A falakon festmények, főként tájképek, a fia festette. A fia, mint mondja, most jobban tud mozogni, mint ő, hála a sok éves terápiának. Az ő élete azzal telt, hogy a fiát gyógyíttatta.  

Leülünk a konyhában, ad nekem narancslét, és nagy bögre őszibarack kompótot. Eszegetem a kompótot, ő közben fényképalbumokat hoz, és mesél tovább. A képekről fiatal szőke, pisze nő nevet vissza, valóban kinézhetett katolikus lengyelnek. Az öccse egy keresztény nőt vett feleségül, mutatja az asszony fényképét, szép, szőke nő, nagy kereszttel a nyakában. Aztán még a háborúban az öccse egyszer kiment a kapun, és soha többet nem jött vissza, azóta sem tudja, mi történt vele. A háború után a szüleivel találkozott, ők is túlélték a háborút. Mutatja az apja képét, és többször elmondja, milyen szép ember volt. Nagyon szerethették egymást. 

A férje korán meghalt, ő aztán Izraelbe költözött, majd férjhez ment egy amerikaihoz, és milliomos életet élt Floridában, mígnem ez a férje is meghalt korán, és mivel a családja nem fogadta őt be, ismét szegény lett, és visszaköltözött Izraelbe. 

Itt ismét férjhez ment, de ez a férje is korán meghalt. Azt mondja, most nincs senkije, bár mutat képeket rokonokról Ausztráliában, Kanadában, de ők eltávolodtak a zsidóságtól, és nem akarnak kapcsolatot tartani Izraelben élő rokonnal. Csak a fia maradt, akivel minden szombaton találkoznak. A fiú soha nem nősült meg, talán a mozgás- és beszédnehézsége miatt nemigen tudott kapcsolatokat építeni. Most fogyatékos gyerekekkel foglalkozik. Mutat is képeket, ahol a fia van, és néhány Down kóros fiatal. Kiváncsi lettem rá, de nem tudom, hogyan mondjam.  

Mondom, hogy mennem kell, ő hálás, hogy meghallgattam, én hálás vagyok, hogy beszélt az életéről, egy levélről letépi a címzést, és mondja, hogy írjak neki. Nála hagyok egy névjegykártyát, és mondom, hogy hívjon. Lekísér, kulccsal nyitja a liftet, az előkertben elköszönünk. Baktatok hazafelé.