Oda-vissza

Amikor elköltöztem Izraelbe, valaki azt javasolta, hogy ne legyenek elvárásaim, akkor jó lesz. Ezt úgy értettem, hogy Izraeltől ne várjak semmit. Működött is, amit kaptam, mindenért hálás voltam, semmit nem tekintettem olyannak mint ami jár. De most arra jöttem rá, hogy úgy is lehetett volna érteni, hogy magamtól se várjak el semmit, ne szívassam magam azzal, hogy nem teljesítek célokat vagy nem elég gyorsan. 

Amikor visszajövök Izraelbe, üzenetek várnak. A kedves ingatlanos, hogy van két lakás, amit nézzek meg. A prof, hogy kollégájával beszéljek, vannak ötletei, hogy hogyan tovább. Aztán este Ricsi mondja, hogy azt akarják, hogy maradjak Izraelben. 

Energikus vagyok, vége a tehetetlen, energiátlan időszaknak. Leszarom, hogy a lakás tulajdonosai rájöttek, hogy veszítenek, ha elköltözöm. Az asszony hosszan magyarázza a telefonba, hogy ne csináljak butaságot, nem fogok ilyen jó lakást találni. Túl késő. Amikor kértem, arrogánsak voltak. Már nem a zaj miatt, hanem emiatt nem maradok, mégha ez pénzbe is kerül nekem. 

P. Lacival beszélgetek arról, hogy könyvet kellene írni a blogból. Azt mondja, hogy a stílusom férfias, száraz. Ez megüt, bár azt hiszem, igaza van. Szeretnék nőies lenni, de nem nyálas. Nem tudom, hogyan lehetnék nőies és nem nyálas. Nehéz nekem szavakkal kifejezni a szeretetet. Könnyebb a szomorúságot és most már a haragot is. Azt is mondja, hogy szomorú a blogom. Kételkedem, hogy nem az ő szomorúsága-e vajon, amit rámvetít, de nem tudom biztosan.

Ügyfelem, aki zseniálisan kerüli el, hogy érezze a fájdalmát, sírni kezd. Megölelem, zokog. Azt hiszem abban vagyok jó, hogy emberek közel kerüljenek a fájdalmukhoz. Talán ez otthonos nekem. Mégis, másik ügyfelemmel éppen azon dolgozom, hogy a humor és könnyedség megmaradjon neki túlélési eszközként a fájdalmában. Ez is otthonos.

Vigyáztam a tizenhat hónaposra. Azt gondoltam, hogy kimegyünk a ligetbe, de ő elakadt két házzal odébb, egy autóbejáratnál. Jobb oldalon, az ő magasságában volt egy kerek érzékelő, ezt használta telefonnak, hangosan, erőteljesen tárgyalt valakivel. Majd észrevette, hogy a kapu másik oldalán is van ugyanilyen, áttotyogott oda, közben óvatosan lépkedett, mert közvetlenül a kapu előtt kifelé, az úttest felé észrevehetően lejtett a járda. Ide-oda járt a két „telefon” között, én már mentem volna, de ez túlságosan fontos volt, nem lehetett itthagyni. Végre jött tovább, az úttesten minden tiltakozása ellenére karban vittem át, majd a túloldalon megint magával ragadták érdekességek. Az egyik az volt, hogy a füvön járt, és tetszett neki, hogy füvön járni más, mint aszfalton járni. Ezt párszor ki kellett próbálni oda-vissza. Aztán egy autónál megállt, és magyarázott. Jobban megnéztem, ült egy nő az autóban. Kölcsönösen és hosszan integettek és puszit dobtak egymásnak. Innen is nehéz volt továbbmenni, de végül kikötöttünk a Népligetben. Ha valaki elég nyitott, akkor egy gyerek meg tudja tanítani arra, hogy a célokhoz nem kell annyira ragaszkodni.