Hívtam a lakás tulajdonosát, mert a zuhanyozóban feljön a víz, és mert mozog a WC ülőke, amit próbáltam rögzíteni, de csak korlátozottan sikerült. Boldog-boldogtalannak beszámoltam a helyzetről, így eléggé belejöttem a héberül elmondásba. Mégis nehezen magyaráztam el neki, mi a baj. Mondja, visszahív. Nem hívott. Másnap megint. Harmadnap hív, jönnek. Mire a Bar Ilanról hazaérkeztem, ott találtam őket a ház előtti padon. Ő és a fiatal munkása. Arabnak nézem, megkérdezem, tényleg. A kapcsolatuk intimebbnek látszik, mint munkaadó-munkás. Inkább mint apa-fia.
Megjavítják az egyiket is, a másikat is, kérdem, hogy a képeket is felteszik-e. Mondom, ha nem, majd szólok az ingatlanosnak, megígérte, hogy ha kell segít. A fiú megkérdi, hány képem van. Mondom, négy. Nekiállnak. A fiú fúr, a tulajdonos beteszi a csavart, és remegő kézzel, de gondosan felteszi a képeket, és kiegyenesíti őket. Megint mondja, amit már korábban is, hogy nekem, mivel olyan kedves vagyok, mindent. Kissé zavarba ejt a mondata, inkább úgy hallom, hogy kedvesnek kell lennem. De azt hiszem, hogy fontosabb, hogy egy évre előre aláírtam a csekkeket.
Péntek este megint meghív a szefárd házaspár. Miközben várjuk a rokonságot, beszélgetünk. Amikor mondom, hogy nem költöznék a zöld vonal mögé, mert nem akarom gyűlölni az arabokat, a nő erre rákattan. Szerinte ott sem kell gyűlölni őket. Kérdi, hogy ha valaki onnan udvarolna nekem, és tetszene, akkor nem mennék oda? A kérdés provokatív, mondom, hogy nem tudom, nem vagyok ebben a helyzetben. Tovább faggatna, de a férje kéri, hogy álljon le. Ő valószínűleg megérti azt, amit mondok, vagy legalábbis azt, hogy ez olyan mélyről jön, és annyira nem magyarázható el formális logikával, hogy nem érdemes ezen vitatkozni. Szerencsére hamarosan megérkeznek a rokonok, enni kezdünk. Már amúgy is éhes vagyok, péntekenként alig eszem, mielőtt bejön a szombat.
A rokonság hamar elhúz, mert együtt mennek, és a kisebbik lánynak randija van. Maradunk hárman. Az asszony nagy Chabad-fan, dícséri őket, ez a férjnek láthatóan nem tetszik. Mondja, hogy nekik a rebbe a messiás. Az asszony: nem messiás, hanem próféta. Én: hahó, a bölcsek szerint a próféták ideje lejárt. Ez a mondat már nem megy át, mert a férj annyira ingerült lesz, hogy abbahagyjuk a társalgást, bencsolunk, aztán én hazaindulok.
Éjjel felébredek rossz kedvűen. Megint elárasztva érzem magam, túl sok, ami rajtam van, nem bírom. Aztán mégis elalszom. Reggel 9 előtt ébredek, most már vidáman, reggeli nélkül megyek Tel Avivba, a zsinagógába. Szeretem ezt a helyet, az énekléseket, a hangulatot.
A kidus gazdag, nem bírom abbahagyni az evést. Már mindenki jóllakott, gyedül állok az asztalnál, érzem, hogy valaki áll mögöttem, mivel senki más nincs ott, meglepően közel. Hátrafordulok, és mondom, hogy sabat salom, maslomcha. Ez az, ami gondolkodás nélkül jön. A férfi alacsony, talán kövérkés, vidám malacszemekkel. Angol, úgyhogy angolul folytatjuk. Kilenc hónapja alijázott, Jeruzsálemből Natanjára költözött. A rabbit kicsi kora óta ismeri. Leülünk, beszélgetünk. Kérdi, hogy mit csinálok. Elmondom, felkiált, hogy nem fogom elhinni, de véletlenül Fritz Perls tanítványa volt.
A kevésbé bennfenteseknek, ez olyan, mintha a komenizmusban valaki azt mondja, hogy kezet rázott Leninnel. Izgatott lettem, ő meséli, hogy felajánlottak két tanulást, egyet egy ismeretlen helyen, és egyet Clevelandban. Ő az ismert Clevelandet választotta, itt tanított Perls. Már Clevelandben derült ki, hogy a másik hely San Francisco közelében lett volna. Kimondom, amit akkor gondolt: mi a faszt keresek én itt! Mondja, hogy harminc éve folyton beleszeret a Gestaltba, és folyton kiszeret belőle.
Kérdezi a kicsi, tündér rebecent, hogy ismer-e. Ő meglepve mondja, hogy persze, barátok vagyunk. Örülök a válasznak. Izgatott vagyok, jólesik a beszélgetés ezzel az emberrel. A rabbi mondja, hogy ismeri mindkettőnk elérhetőségét, megadja majd nekünk.
Már volt eredménye a találkozásnak. Annyira éreztem, hogy ez a beszélgetés otthonos, hogy ennek fényében a siduch-hal összehozott "HaGever" találkozón világos volt, hogy nem ő az én emberem.
Ma találkoztunk. Ildi meghívott Jeruzsálembe, ezért hívtam az embert, hogy találkozhatunk, úgyis az első két találkozást követően Jeruzsálemben akart találkozni, ahol dolgozik, és amelynek közelében lakik, a zöld vonal mögött. Meghívott egy haredi szálloda éttermébe. A pincérnő mondja, hogy fejenként minimum 50 sékelért kell fogyasztanunk. Morog, leülünk, akkor kérdezi, hogy azért maradjunk-e vagy menjünk. Ha már leülök egy asztalhoz, akkor már nekem ez nem elég ok, hogy felálljak. Mondom, maradjunk, majd megosztjuk a kiadást.
Egyenesen a tárgyra tér, megkérdi, hogy milyen férjet akarok. Hebegek, habogok, nincs kész válaszom erre a kérdésre. Kérdezi, hogy olyat aki dolgozik is, vagy olyat, aki tanul. Csak a hazafelé úton értem meg a kérdését. A nagyon-nagyon haredieknél a férfi csak a szent iratokkal foglalkozik, a nő tartja el a családot. De ez a kérdésekor nem jut eszembe. Aztán elmondja, hogy ő olyan feleséget akar, aki otthon ellátja a háztartást, és amikor ő sok munka után hazatér, akkor beszélget vele. Mondom, ez nem én vagyok.Ő sokat mesél, elkezdi itt, folytatja ott, hosszan beszél. Kérdezi, hogy van-e nekem ehhez türelmem. Mondom, hol van, hol nincs.
Aztán kérdi, hogy mit gondolok kettőnkről. A kérdés egyenes, a válaszom is az. Nem illünk össze. Igyekszem enyhíteni a választ azzal, hogy ő jó ember, szerintem én is az vagyok, de nem illünk össze.
Fizetünk, kicsit több, mint a felét ő, a többit én. Majd elvisz a villamosig, elmagyarázza, hogy hogyan jutok a nőtalálkozó helyére. Így, hogy nem visz el odáig, késem negyed órát,
Felszabadultságot érzek most.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése