Mozi és fogorvos

Megnéztem a "Világ végén fordulj balra" c. izraeli filmet. Egy tel avivi művészet nevű csoporttól rendszeresen kapok hírlevelet, nem tudom, hogyan kerültem a listájukra. Ma kiderült, hogy angol nyelvű olék csoportja. Szóval kaptam tőlük meghívót a filmre, rögtön be is akartam jelentkezni, amikor kiderült, hogy csak fiatalokat hívnak. Úgyhogy töröltem, 

Két napja megint kaptam levelet, abban már nem volt korhatár megjelölve. Gondolom, nem jelentkeztek elegen. Bejelentkeztem, megkérdezték a koromat, letagadtam tíz évet. A következőnél már tizenötöt fogok letagadni, csak még bele kell jönnöm. 

A szervező megnyugtatott minket, hogy a legbiztosabb helyen vagyunk, a Cinemateque alagsorában, ha légiriadó van, akkor is nézhetjük tovább. 

A film a hatvanas évekről szól, amikor egy indiai család Izraelbe költözik, és kiderül, hogy a sivatagba, egy pár házból álló faluba és a hozzátartozó üveggyárba jöttek, miközben az apa Bombay legjobb krikettjátékosa volt. Itt meg azt se tudják, mi az a krikett, de a szomszéd francia asszony lenézi az indiaiakat mint primitív nép, elhamvasztja a halottait. Az indiai kamaszlány és a francia kamaszlány barátnőkké válnak. Aztán az indiai lány elveszíti az apját, akit elcsábít a fiatal szexi özvegyasszony, a francia az anyját, aki meghal leukémiában, de előzőleg még felkészíti a siratóasszonyokat, és elrendezi a temetését, hogy comme il faut legyen. Szóval ez is az az izraeli film, amiben egyszerre sírsz és nevetsz. 

Az egyik hátsó fogam mozog, és elkezdett fájni is. Van időpontom Budapesten a fogorvoshoz, de fogtam magam, és felhívtam a "családhoz" tartozó nagyon kedves fiatal fogorvosnőt, hogy szeretném, ha megnézné. Ő csinál fogbeültetést is, gondoltam, jó, ha ad szakvéleményt. Ott helyben meg is röntgenezte, kiderült, hogy fertőzés van a fogágyban, ha kihúzná, nem tudná rögtön beültetni a fogat, előbb ki kell tisztítani, és csak két hónap múlva lehet beültetni, de egyébként is fel kell tölteni a csontot, hogy tartós legyen. Mindent elmagyaráz, angolul kérem, mert biztosan meg akarom érteni. Aztán megkérdem, hogy mennyibe kerül. A csontfeltöltés három ezer sékel, a beültetés hat ezer. Írd és mondd hatszáz ezer forint. Azóta nem fáj.

Hétköznap

Háborúban csak kevesebbet szabad dolgozni. Ha véletlenül tényleg seggbe lőnek, akkor hiába kezdtél neki valaminek. Persze ebből logikusan azt a következtetést is le lehetne vonni, hogy akkor dolgozz a befejezéseken, de én nem erre jutottam, hanem arra, hogy lemegyek a strandra. 

Kevesen vannak, de a víz széle szemetes. Ezek szerint tegnap sokan voltak. Megkérdezem az elsősegélyes pasit, hogy miért vannak kevesen, mondja, hogy félnek az emberek a légiriadótól. 

Yael meséli, hogy a Lengyelországból az ezerkilencszáztízes években idemenekült nagymamája soha nem volt hajlandó lemenni az óvóhelyre. Kiállt az erkélyre, és nézte hova hullanak a bombák. Azt mondta, hogy ez semmi ahhoz képest, amikor jöttek az oroszok és megölték az egész családját, és egyébként is, ha az Örökkévaló úgy akarja, akkor életben maradnak, ha meg nem úgy akarja, akkor meghalnak. 

Én azért csinálom azt, amit ilyenkor kell. Hátha éppen félrenéz az Örökkévaló. Nem bízom teljesen rá. 

Ma valaki felhívott, hogy erre az időre költözzek hozzá Haifára. Jó tudni, hogy ha félek, hova menjek.

Kolléganőmet emailben megnyugtatom, hogy ma még nem volt légiriadó. Két perc múlva megszólal a sziréna. Blúz, mobil, kulcs, irány a lépcsőház. Szeretem ezeket az embereket a lépcsőházban, abban a tíz percben, amit együtt töltünk. Főleg a kicsi lányt, aki csöndben, anyjához bújva leejti a cumiját.

Nézem a híreket, az Izrael ellenes tüntetéseket. Valamiért azt gondolom, Bibinek felelőssége van ebben. A Talmudban írják, hogy ne igazad legyen, hanem bölcs legyél. Bár keveset tudok a politikáról, mégis azt hiszem, az izraeli vezetés ezt kevéssé tudja. 

Beszorultam azok közé, akik szerint mindennek a Hamasz az oka, és akik szerint odaát szenvednek, itt nem. 

Örülök, hogy most itt vagyok. Nem tudom, miért jó ez nekem, de jó. 

Rájöttem, hogy nem azért jöttem ide, hogy a jövőben érvényesüljek, hanem azért, hogy a jelenben éljek. Hogy megéljem a különbséget a szorongás a torkomban és a félelem a gyomromban között. Hogy itt legyek, amikor baj van. 

Élet itt...

Ma nem mentem Tel Avivba a meleg miatt sem, a légiriadó lehetősége miatt sem. A szomszéd zsinagógába mentem, úgyhogy sok időm volt olvasni. A HaArecben olvasom, hogy normálisan az emberek élnek, aztán meghalnak. Tudják, hogy majd valamikor, de nem törődnek vele, mintha nem lenne reális. Izraelben az emberek azért élnek, mert meghalnak. Bármikor meghalhatnak, így nagyobb értéke van az életnek. Ez az én értelmezésem, lehet, hogy az újságíró nem ezt akarta írni. 

Szorongok. A torkomban érzem. Ha erről az jut eszedbe, hogy miért nem hagyok itt csapot-papot, azért, mert a szorongást otthonról hoztam. Éveken keresztül éreztem. Most mióta visszajöttem, azóta vagyok tudatában. Lehet, hogy a levegő molekuláiból megéreztem a feszültséget, nem tudom, honnan jött.

Kimegy a szombat, elmosogatok, elmondom a havdalát, aztán zuhanyozom hideg vízben, hogy ne legyen melegem. Szól a rádió. Törülközöm, amikor meghallom a szirénát távolról, és a rádióban a szenvtelen, bár most hangos bemondás, hogy riadó Tel Avivban és Givatajimban. Gyorsan ruhát keresek, blúzt, kulcsot, és megyek kifelé. Most érzem a félelmet a gyomromban. Ennek nincs köze a szorongáshoz, az a torkomban jelentkezett, ez meg a gyomromban.

Éppen ma olvastam a Haarecben, hogy ahol én lakom, ott másfél percünk van a szirénától biztonságos helyre eljutni. A libanoni határnál nulla, a gázai övezethez közel 15 másodperc. Gazdag vagyok a másfél perccel. Azért sietek. 

A lépcsőházban már gyülekeznek. Beszélgetünk, hogy ez nekünk szólt-e vajon, vagy nem nekünk. Egyszercsak sokkal hangosabban szól a sziréna. Kirohannak több lakásból, akik az előzőt nem is hallották. Ez most valóban nekünk szól. 

Az anya a kicsi lányt szorosan magához ölelve jön le, és ül le a lépcsőn. A kicsi már biztos aludt, most csöndesen néz kifelé anyja szorításából. Talán érzi, hogy amíg anyja szorosan tartja, addig biztonságban van. Az idős, talán orosz házaspár, akik az első alkalommal csodálkozva nézték, hogy mit csinálunk a lépcsőházban, és elmentek, most ők is velünk maradnak. 

Hallunk egy becsapódást. A mellettem álló nő hangos ijedtséggel kiált. A vállára teszem a kezem, hogy lecsöndesedjen, nem akarom, hogy a kislány megijedjen. Egy srác hangosan magyaráz valamit, jelzem, hogy csöndesebben. Elhalkul, úgy folytatja. Valamit mondanak az arabokról, nem értem, de nem is biztos, hogy akarom érteni. 

A Haarecben pontos leírás van, hogy mit csinálj, amikor légiriadó van, függően attól, hogy éppen hol vagy, épületben, autóban vagy utcán. Jó ezt olvasni. 

A lépcsőházban kiderül, hogy ebben a házban van óvóhely, csak a lépcsőházban levegősebb. Ahol péntek este voltam vendégségben, ott a lakásban van olyan helyiség, amely óvóhelyként szolgál, teljesen beton veszi körül, és az ablak elé is lehet húzni valami biztonságos védelmet. 

Aktuális

A Facebookon megtudtam, hogy amikor kikészítettem a pongyolát, hogy ha éjjel le kellene menni a lépcsőházba, kellő cniuttal tehessem ezt, szóval ezen az éjjelen többen szép pizsamát vettek fel, nem a megszokott kinyúlt trikót. 

Másnap reggel a konyha és a fürdőszoba koszos volt. Összeragadt por lehetett. Talán azért, mert egyszer használatos felmosóronggyal mostam fel, és ettől tapadós lett a kő. Gondolom, amikor a vaskupola leszed egy rakétát, akkor azt annyira szétroncsolja, hogy a leeső részei ne okozzanak kárt. Így porított változatban kapjuk.

Ma megnéztem egy izraeli filmet, a Nulla motiváció címűt. Katonalányokról szól. Az izraeli filmek olyanok, mint a cseh új hullámosok, bennük van a mindennapi élet tisztelete, a fájdalom és a humor. Különlegességük, hogy a legabszurdabb helyzeteket és embereket teljesen természetesnek mutatják. Ez talán amiatt van, hogy itt az abszurd helyzet természetes. 

Amikor nem dolgozom, szól a rádió. Leginkább a helyzet elemzéséről és hirdetésekről. Időnként megszólal egy halk, szenvtelen hang, hogy most éppen hol van légiriadó. Olyan, mint egy thrillerben, megy az élet, egyszercsak megszólal egy halk hang a fejben, hogy riadó Árádban, riadó Árádban. Amikor beszélnek, ilyenkor elhallgatnak, pár másodperc, aztán mondják tovább. 

Van ebben valami ijesztő, mégis örülök, hogy tudok arról, máshol hol rohannak éppen az óvóhelyre. Nem jó érzés úgy biztonságban érezni magam, hogy tudom, máshol nincsenek biztonságban. 

Légiriadó

Tegnap nagy volt a szám. Ma száz rakétát lőttek ki eddig. Ramat Ganban is volt légiriadó. Amikor meghallottam a hangját, fogtam a kulcsot, ahogy tanították, és kimentem a lépcsőházba. Lementem az első emeletre, ahol már többen álldogáltak. Egy fiatal nő idegesen noszogatta a férjét, aki az első és második emelet között állt az egyéves forma kislánnyal, hogy jöjjön lejjebb. Egy középkorú férfi magyarázta az apának, hogy nem jó helyen áll, mert a tetőablak pont oda csapódhat. A férfi a gyerekkel lejjebb jött. 

Egy tizenéves lány magyarázta, hogy hol veszélyes lenni, hol nem, hallhatóan nagyon tájékozott. Közben a mobilján a híreket hallgatta, és továbbította nekünk, hogy hol lőnek éppen. Amikor vége volt a légiriadónak, egy asszony mondta, hogy még tíz percig maradnunk kell. Maradtunk. Már indultunk vissza a lakásokba, amikor megint megszólalt a légiriadó.

Az egésznek jó hangulata volt, barátságos, kedélyes. Aztán Ricsiéknél voltam, amikor megint megszólalt a légiriadó. Ricsi nem volt hajlandó kiszállni a fotelből és kimenni a lépcsőházba, úgyhogy mindnyájan maradtunk a nappaliban. Beálltam két fal közé, ablaktól távolabb. Ebből tudtam, hogy félek, mert egyébként nem éreztem. 

Ez volt életem első légiriadója. Most csak a meccset nézők hangját hallom a szomszéd házakból. Előkészítem a pongyolát, hogy ha éjszaka is ki kell menni a lépcsőházba, legyen mit felvegyek. 

Vegyes érzésekkel

Talit kérdezem, hogy romlik-e a helyzet itt, vagy az én illúzióim párolognak elfele. Azt válaszolja, hogy valószínűleg mindkettő. Haragszik Bibire, szerinte évek óta látszik, hogy idevezet, amit csinálnak. 

A professzor, akivel a Bar Ilanon dolgozom, az arab Till Eulenspiegel meséjét mondja el: egy arab aludni akar, de a gyerekek kint nagyon hangosak. Kihajol az ablakon, és mondja nekik, hogy öt házzal odébb finom ételek és italok várják őket, de siessenek, hogy maradjon nekik. A gyerekek elfutnak, aztán egyszercsak fogja magát, és utánuk fut, hogy neki is jusson a finomságokból. A prof mondja, hogy ilyen a közel-Kelet, valaki kitalál valamit, aztán el is hiszi. 

Kiderült, hogy az arab fiút zsidók ölték meg, bosszúból a három fiatal megöléséért. Élve felgyújtották. Elkapták őket. A híradóban akit mutatnak, eltakarja a fejét, elhangzik a szégyen szó. Milyen felajzott állapotban lehetnek azok, akik ilyen szörnyűséget képesek elkövetni. Az államfő a rádióban mondja, hogy minden vér azonos színű. Ő hiteles ember, neki elhiszem, hogy megrendíti, ami történt. 

A feszültség eszkalálódott, Gáza negyven kilométeres körzetében hullanak a rakéták. A TV folyamatosan ezzel foglalkozik. Valamiért az a benyomásom, hogy ez figyelem-elterelés.

Itt az élet zajlik tovább, az országnak ezen a részén semmit nem lehet észrevenni, ha valaki nem nézi, nem hallgatja a híreket. 

A most végzett Gestalt terápia csoport meghívott a záróbulira. Jó velük találkozni, szeretettel fogadnak. Kapok tőlük egy vicces külsejű jegyzetfüzetet, és egy lapot, amin költői történet van egy tanítóról, és kézzel írott köszönet. 

 Alice vagyok Csodaországban. Ilyen ország mint ez, nem létezik, ahol a gyűlölet a legnyersebb formájában jelenik meg, és a szeretet a legtermészetesebb formájában. Olyan, mintha egy emberi test különböző részeiben járnék, Magyarországon a fejben, esetleg a nyakban, itt meg a gyomorban, a sötét, felismerhetetlen logikájú káoszban. 

Bár időben ez volt legelőbb, most erről írok utoljára. Az egyik magyar újság ultraortodoxnak nevezte a három megölt jesiva bóhert, de ez csak az újságíró tájékozatlanságát mutatta, hiszen minden képen színes, horgolt kipát viseltek és rövid ujjú inget, ami elképzelhetetlen ultraortodoxoknál. A temetésükön Naftali anyja a férjével és másik fiával együtt mondta a kádist. Ez szembemegy a hagyománnyal, amely szerint nők nem mondanak férfiak által hallhatóan kádist. Ez az asszony jártas a halachában, a zsidó jogban, tanítja is azt, és most kiállt, és hangosan mondta az imát. A HaArec szerint sokan mondtak rá áment, ezzel elfogadták a kádisát. Tisztelem őt és a férjét a bátorságukért, azért, hogy az értékeik alapján tudnak választani követendő és elvetendő között. A gyilkos zsidó fiúk nem tudtak választani, ők sodródtak. A sodródás a hétköznapi fasizmus alapja.

Emberrablás?

Pénteken hallgattam a rádiót. Feltűnt, hogy egy dologról beszélnek. Lassan megértettem, hogy eltűnt három jesiva hallgató, és azt találgatják, hogy mi lehet velük. A jesivából hazafelé menet autót stoppoltak, de nem értek haza. Tizenhat és tizenkilenc évesek, minden újság ugyanazt a három vidám képet közli róluk.

Szombaton a zsinagógában imát olvastak fel értük. A hideg rázott, hallgatva a felolvasó tiszta, erős hangját.

Azóta a rádióban folyamatosan mennek a külpolitikai elemzések. A hírek képein látom, hogy tetőtől talpig felfegyverzett katonák arab falvakban, és most azt olvastam a hírekben, hogy már nyolcvan embert letartóztattak. Izrael a Hamaszt vádolja emberrablással, a Hamasz tagadja.

A hírekben ez, az ukrajnai tragédia, az iraki tragédia és a világbajnokság szerepel. Tel Avivban a könyvhét megy, semmi jele a néhányszáz kilométerre zajló eseményeknek.

Magyar ismerősök magyar ismerőseiről hallom, hogy felnőtt, középkorú fiúk drogozik, az anyja pénzzel támogatja, az apjának már nincs kedve az élethez. Találkozom a házaspárral, kedélyesen csevegünk, semmit nem veszek észre az ő tragédiájukból.

Szorongok, jobban, mint máskor utazás előtt. Még nem tudom, mitől.