Dinnye

Valaki szerint a korábbi leveleim érdekesebbek voltak. Hát, lehet hogy kifulladt az Ila Izraelben téma.

Mondjuk, ha csak magamnak írnám, akkor kiírnám a neveket eredeti módon, és lehet, hogy több gondolatot és érzelmet írnék bele. Így óvom azokat, akiknek sértő lehet, amit írnék róluk vagy velük kapcsolatban. Esetleg nem lenne az a kettőnk viszonyában, de publikusan már igen. Emiatt persze szürkébb is, ahogy írok. Ez a kompromisszum, nem látok jobbat.

Most kezdem egyedül érezni magam. Tanítványommal cseteltem, most ő coacholt engem, akkor érkezett meg az érzés és a mondat. Az egyedüllét érzésének az a szintje, amitől semmit nem csinálok másként, de kísér, mint az árnyék. Ébredéskor erősebb, amikor teszek-veszek, elhalványul. Eddig, ha ezt éreztem, még meg se fogalmaztam, kinyúltam valakiért, akiről azt gondoltam, tudja enyhíteni, de most már nem nyúlok utána, úgysem érem el. De kimondtam, hogy egyedül érzem magam, és ez barátságosabbá teszi a jelenlétét. Azt a szót, hogy magány, még túl erős, nem tudom használni. Mintha ezzel befolyásolni tudnám az érzés szintjét.

Az új ulpáncsoportot nem érzem sajátomnak. Vannak emberek benne, akik érdekelnek, a csoport egésze nem. Van egy argentin férfi, akinek olyan az arca, hogy a filmesek a gonosz megszemélyesítésére használnák. De mégis van valami a nézésében, ami kedves. Folyékonyan beszél héberül. Egész éjjel dolgozik, így néha leragad a szeme, nem csinálja meg a házi feladatot, mert amikor nem ulpánon van és nem dolgozik, akkor alszik, mégis minden nap jön és küzd, hogy megértse a nyelv szerkezetét.

Szeretem a mostani otthonomat. Szeretem a tágasságát, a fényeit és árnyékait, a szemben lévő bölcsiből a gyerekhangokat. Az Arlozorov-Weizman kereszteződés két percre van innen, így hallom az forgalom állandó, távoli alapzaját. Amikor az utcában megy el autó, az a zaj erőteljesen kiemelkedik, és gyorsan elhal.

A helyi cica ráfeküdt az ágyneműmre. Azt hiszem, ezzel jelezte, hogy befogadott. Vagy hogy ez is az ő területe. Még mindig csak akkor jön elő, amikor itthon van a gazdája. Olyankor az erkélyemen megáll, és nyávog, ezzel jelzi, hogy kívül akar sétálni. Elhúzom az ajtókat, hagyom, hogy mászkáljon. De a matracomról lezavartam. Még nem vagyunk olyan kapcsolatban.

Van az otthonom közelében egy kicsi bevásárlóközpont. Az első emeletet egy fedett híd köti össze az Ihilov kórházzal. Így a bevásárlóközpontban, annak kávézójában feltűnnek emberek tolókocsiban vagy kórházi pizsamában. Ez milyen! Főállásban kórházi betegek, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy kávézzanak és újságot olvassanak a bevásárlóközpont kávézójában az "egészségesek" között.

Ma az 55-ös buszra felszállva, megálltam az első ülésnél, nem volt már rajta hely. Hallom, hogy valaki a busz közepéről hangosan kiabál, hogy "hi, Ilona". Nézem, de nem látok ismerőst. Amikor megindul felém egy kövér, slampos, vidám arcú férfi, akkor jövök rá, hogy találkoztam már vele. Némi gondolkodás után rájövök, hogy az egyik nagyünnepi tanuláson a zsinagógában hozzászóltam a témához, utána odajött hozzám, bemutatkozott, majd elment. Most mondja, hogy nemrégiben volt a születésnapja, meghívott embereket, engem is akart, de nem voltam itt, és nem volt meg a telefonszámom. Gyorsan elkéri a számomat, hogy majd kávézzunk, aztán leszáll. Ahogy távolodik, nézem, hogy ki van oldódva a cipőfűzője. Nagyon vidám jelenség. De a nevére nem emlékszem.