London

Csütörtökön négykor keltem. A vasútállomás tizenöt percre van gyalog. Mire odaértem, jegyet vettem, elment a vonat. A pénztáros mondja, hogy a kettes vágányról megy a következő egy óra múlva, háromnegyed hatkor. Elcsattogok a kettes vágányhoz, az elektromos kijelzők nem működnek. Leülök egy padra, megreggelizem, nézelődöm. Valójában nincs mit, még sötét van, ember alig. Időnként jön vonat, de nem mondanak be semmit. Háromnegyed hat, a hármas vágányra beáll egy vonat, de a kettesre nem jön semmit. Arra jár egy vasutas, kérdem, mikor jön a vonat, amelyik a reptérre visz. Mutatja a hármason lévőt, hogy az volt az, miközben walki-talkizik. Pánikba esem, kérem, hogy segítsen. Azt válaszolja, hogy nem tudja a vonatot megállítani. Rohanok a lépcsőhöz, vonszolom a bőröndöt, fel a mozgólépcsőn, rohanok a folyosón, felkapom a bőröndöt, lerohanok vele a lépcsőn, a vonat első elérhető ajtaját kinyitom, beszállok. Alig kapok levegőt, remeg a lábam, egy utast megkérdezek, hogy ez megy-e a reptérre. Ahogy beszélek, érzem, hogy remeg a szám széle. Mosolyogva mondja, hogy igen. Nem tudom, elhiggyem-e, de mást nem tehetek, levetem magam az első elérhető ülésre. A vonat elindul.

Londonban süt a Nap, 20-25 fok körül van, élvezem a hűvöset. Mostanában jobban értékelem a nyilvánvaló dolgokat. Azt, hogy nincs melegem, azt, hogy a víznek nincs mellékíze, azt, hogy mindenkit értek, aki a helyi nyelven szól, és nem kell kerülgetni a kutyaszart. A portás felcipelte a bőröndömet a szobába, és amikor kiderült, hogy előlegként az összes pénzemet oda akarom adni, mert nincs nemzetközi kártyám, azt javasolta, hogy maradjon nálam, majd kifizetem, amikor több pénzem lesz. A tréning szervezője este adott ezer fontot, ebből kifizettem a szállodát, és elmentem vásárolgatni. Nyári kiárusítás van, ugyan nem vagyok egy nagy vásárló, de itt vissza kell fognom magam. Vettem egy tarka, térdig érő selyemruhát, rózsaszín lennadrágot, és még néhány dolgot, amit nem biztos, hogy a megszokott környezetben fogok tudni hordani, de itt nagyon megtetszettek.

Elfelejtettem mécsest és fémtálcát hozni a péntek esti gyertyagyújtáshoz. Általában meggyújtom a mécsest, és megyek zsinagógába. Itt most nem kaptam mécsest, csak gyertyát. Azt nem merem az asztalon meggyújtani, és itt hagyni. Vagy nem gyújtok gyertyát, vagy nem megyek zsinagógába. Maradok, inkább korán lefekszem. Fémpénzekre olvasztom a gyertyákat, kiürült chips-es zacskót teszek alájuk, davenolok, vacsorázom és alszom. Mire lefekszem, már csak egy gyertya ég.

Pénteken Sarah-val berendezzük a termet, felírok mindent, ami kellhet, viszek kaját is, hogy szombaton ne kelljen se vásárolnom, se a szállodából vinnem. A portással megbeszéljük, hogy másnap beenged és beírja a nevemet a jelenléti ívre, ami a portán van. Minden elektromos ajtónál megvárom, amíg valaki jön, és bemegyek mögötte. Egész nap nem megyek ki az épületből. Hazafelé a csoport spanyol résztvevőjével indulok, aki mindenhol előre akar engedni, de mondtam, hogy most jobb nekem, ha ő megy előre. Azt is elárultam, hogy szombatot tartok, és nem akarom működésbe hozni az elektromos ajtót. Nem rökönyödött meg, úgy tűnt érti.

Neki is nagyon bejött, ahogy tanítok. Amikor arról beszéltünk, hogy milyen személyiségtípusú ember mire néz fel, akkor ő mondta, hogy a státuszra nem. Rákérdeztem, hogy mire igen. Azt válaszolta, hogy rám. Vihorásztunk ezen egy kicsit, és tovább kérdeztem, hogy azon belül mire. Ami tetszik neki, az az egyszerű fogalmazás, és mély tartalmak együtt.

A másik legérdekesebb dicséretet egy holland nőtől kaptam. Ő mindig nagyon igyekszik, hogy elég gyorsan és szépen beszéljen angolul. Most, hogy hallotta, milyen lassan beszélek, és hogyan (időnként nyökögve), rájött, hogy neki sem kell mindenáron megmutatni, mennyire tud. Örülök, hogy erre a felismerésre jutott. Jó volt velük dolgozni. Nagyon beletették magukat. Egy nő volt időnként útban, aki kérés nélkül beszállt asszisztensnek tanítani. Kivártam, míg kiokoskodja magát, aztán mentem tovább.

A reptéren rettentő hosszú volt a sor. Előrementem, hogy megtudjam, mi van, a check-in pultosok ültek munka nélkül, kiderült, hogy a biztonsági vizsgálat tart olyan sokáig. Egy órát kellett a kígyózó sorban várni. Közben vettem észre, hogy elhagytam az újonnan vett kalapomat, és a régi, kedves selyemkendőmet. A vonaton maradt, ahogy kapkodtam, mert nem voltam biztos benne, hogy ott kell-e leszállnom. Nagyon sajnálom, a kalapra tök büszke voltam, végre lesz itt egy jó kalap, amelyik véd a Naptól, de kilátok alóla.

A repülőgép egy óra késéssel indult az elhúzódó biztonsági vizsgálat miatt. Éjfél volt, mire ideértünk. Hajnali kettő után feküdtem le. Ma kimerülten ébredtem. Elindultam az ulpánra, most gondoltam, busszal megyek, abban hűvös van. Vártam a megállóban, aztán meggondoltam magam, hazajöttem, visszafeküdtem aludni. Ma a lassú ébredés napja van. Teszek-veszek, és amikor úgy érzem, akkor lefekszem aludni. Ez egy ilyen nap.