2011. szeptember 28., szerda
2011. szeptember 26., hétfő
A cikk a szégyenről, ami nem ment át ...
Általános iskolában második osztályba jártam, amikor idős tanító nénim, akinek egyébként a kedvence voltam, büntetésből - ma már nem emlékszem, mi rosszat tettem -, a kék köpenyem hátuljára krétával két keresztet rajzolt. Annyira szégyelltem magam, hogy egész szünetben a falnak dőlve álltam.
A csínyre nem emlékszem, a megalázó szégyenre több évtized után is - talán ezért is tartották régen annyira jó nevelési eszköznek. Két szó vagy két kereszt a krétával megsemmisítő hatású. Lélekölő. Aki a megszégyenítéssel használja, az a hatásának csak töredékét látja: azt, hogy az illető gyerek, beosztott, családtag, barát azt nem teszi többet, ami kiváltotta a megszégyenítést, de arról fogalma sincs, milyen pusztítást visz végbe az áldozat lelkében. A zsidó bölcsek egyike szerint aki mások előtt megszégyenít valakit, az olyan, mintha vérét venné. (T.B. Baba Metzia 58b )
Lelkiismeretfurdalásunk egy rossz cselekedetünkre való reakció. Ilyenkor az erkölcsi érzékünk jelzi, hogy helytelen volt, amit tettünk, és segít irányt adni, mit tegyünk, mit ne tegyünk. A szégyenérzet nem azt mondja, hogy rosszat tettünk, hanem hogy rosszak vagyunk. A szégyen elveszi az arcunkat, méltóságunkat. Nem érdemeljük meg a jót, nem érdemeljük meg az életet. Ez az érzés nem irányt ad, mint a lelkifurdalás, hanem először bénító hatással jár. Ha ez megmarad, akkor elveszi a bátorságunkat kiállni magunkért, a saját érdekeinkért, és abban is lebénít, hogy szokatlan, alkotó megoldásokat próbáljunk ki. Minél láthatatlanabbak akarunk lenni, hogy nem ríjon le rólunk szégyenünk.
A szégyen, amit érzünk, nem feltétlenül a sajátunk. Van úgy, hogy évtizedekig nem beszélünk gyerekkorunkban elszenvedett erőszakról - akár fizikai, lelki vagy szexuális bántalmazásról legyen szó - és ezzel magányossá válunk az emlékkel való megküzdésben. Ebben az esetben nem a magunk vétsége miatt szégyelljük magunkat - mégis a szégyen ugyanolyan erővel némít el, mintha mi tettünk volna rosszat. Ha valaki túlérzékeny, szégyent érezhet akkor is, amikor csak hall ilyen cselekedetről vagy más szégyenéről.
A szégyent belül érezzük,az esemény után akár több évtizeddel is, akár úgy is, hogy nem emlékszünk, mi váltotta ki. Gyakran az érzés testi tünetek formájában is megjelenik. Elpirulunk, nem tudunk szemkontaktust tartani, lehajtjuk a fejünket, eltakarjuk az arcunkat, meggörnyedünk, kimelegszünk, megmerevedünk. Ha némelyik ezek közül a testi tünetek közül rögzül, akkor az megalázottságot, alárendelődést sejtet, és előrevetíti, hogy nem leszünk sikeresek, mert nem sugárzunk elég erőt, magabiztosságot, viszont éppen ezért könnyű prédái is lehetünk támadásoknak.
Ha terápiába jön hozzám valaki az érzéssel vagy ezekkel a tünetekkel, akkor azon dolgozunk, hogy az emberi méltóságát visszaszerezze, hogy elhiggye, hogy ő is méltó az életre, a szeretetre. Közben megtanulunk beszélni a megalázó élményről, szégyenének forrásáról. Természetes hangon, köznapi fogalmakat használva mondom azokat a szavakat, amelyeket ő szégyell kiejteni. Ha érzi a tiszteletemet, szeretetemet, és megtapasztalja, hogy nem dől össze a világ, ha beszél arról, amit szégyell, előbb-utóbb elengedi szégyenének azt a részét, amit valaki másnak, pl. erőszakos vagy nem gondoskodó szülőnek a cselekedete idézett elő - “visszaadja” neki. Helyükre kerülnek a dolgok, és a felelősségek. Nagy és fölösleges tehertől szabadul így meg.
2011. szeptember 22., csütörtök
2011. szeptember 19., hétfő
Sűrű
Annyira fáradt vagyok, hogy amikor Rich és Petyus beszélgetnek, hátradőlök, megtámasztom a fejem a széken, felteszem a lábam, és elalszom. Hallom, hogy beszélgetnek, talán azt is, hogy miről, de közben alszom. Csöngetésre ébredek. Petyushoz jönnek, én folytatom a beszélgetést.
A budapesti irodában hárman mondják, hogy jó hallani a hangomat. Másik kettővel összeölelkezem, jó érezni, hogy örülnek. Hárman kérdezik, hogy elvállalnék-e coacholást nehéz vezetőknek. Igen, el, de nem akarok két hetente idejönni. Ha kéthavonta elég, akkor jó. Még dolgom van ott.
Tanítványommal beszélgetek arról, mi a jó nekem Izraelben. Szóba kerül az elismerés. Eszembe jut és mondom, hogy Amerikában és Izraelben könnyebb nőnek lenni és közben elismerést kapni. Magyarországon mindig küzdenem kellett azért, hogy az én gondolataimat és teljesítményeimet ne sajátítsák ki, hanem ismerjék el az enyéimnek, és értékeljék az enyéimként. Ahogy erről beszélek, hallom a saját indulatosságomat. Még nem tettem túl magam ezen.
Barátom és kollégám. Szívrohama volt. Túltette magát rajta, és elment edzőterembe. Fájdalmai voltak, kiderült, veseköve van. Ahogy erről mesél, hallom, hogy meg akart halni. Ha sikerült volna, mindenki jól jár, mondja. A biztosító sokat fizetett volna a feleségének, a lányának, a befektetőknek. Ahogy ezekről beszél, folyamatosan konfrontálom. Azt hiszi, hogy nekik csak anyagi okokból van szükségük rá. Hatvan év alatt felépített egy bástyát, vastag falakkal, át nem törhetőt. Kérdezi, hogy be lehet-e jutni. Nem látok ajtót, csak keskeny ablakot valahol magasban.
Ahogy erről beszélgetünk, megértem azokat, akik szerint bátor tett volt elköltözni Izraelbe. Kiléptem a megszokottból, ismerősből, elfogadottból, működőből, bele abba, amit nem tudhattam, hogy milyen lesz, kiszámíthatatlan eredménnyel. Német barátjával, aki valaha pap volt, beszélgettek rólam, és arra jutottak, hogy ők beszélnek a spirituális útról, én meg csinálom. Nem tudom, mi az a spirituális út. Mégis érzem, hogy igazuk van.
Az utcán megszólít egy fiatal férfi. Azt mondja, író, és novelláját eladná egy kevés pénzért. Tematikusan vannak csoportosítva az írásai, kiválasztok egyet a Tízparancsolatról, és kérdezem, mennyit adjak. Azt válaszolja, bármennyi jól jön most. Olyan módon beszélgetünk erről, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ő ír, és az utcán keres az írásaira vevőt. Beszélgetek a taxisokkal, a Felvonulási téren a kalapossal, mindenki keményen küzd pár forintért. Úgy érzem magam, mint a visszalátogató Az öreg hölgy látogatásából. Remélem, nem akarok bosszút állni.
2011. szeptember 17., szombat
Új Kelet - Szégyen
2011. szeptember 15., csütörtök
Új Kelet - A szorongás
A szorongás biológiailag belénk ültetett érzés. A körülöttünk lévő veszélyekre figyelmeztet, és készenlétbe helyezi a szervezetünket, hogy ha támadás ér, tudjunk menekülni vagy harcolni. Amennyiben tehát nem lenne bennünk a szorongás, nem tudnánk megvédeni magunkat, mert felkészületlenül érne egy támadás. A szorongás alatt gyűlik bennünk az energia, ami kirobban, amikor cselekszünk.
Ez még akkor is szükséges kellékünk lenne, ha olyan országban élnénk, amelynek évtizedek vagy évszázadok óta nem volt hazai földön háborúja hiszen a mindennapi életben, a munkahelyen, utcán, boltban mindenhol belekerülünk váratlan helyzetekbe, amelyekkel vagy megküzdünk, vagy kimenekülünk belőlük. Izraelben a szorongás a szó szoros értelmében természetes kellék.
Azonban a szorongás kellemetlen, néha nehezen elviselhető érzés. Az elviselhetetlenségét éppen az adja, hogy nem megragadható, akkor is velünk vannak a tünetei, amikor semmilyen okot nem tudunk megnevezni, feszültséget érzünk a gyomrunkban, merevséget a kezünkben, lábunkban, nyomást a mellkasunkban, gombócot a torkunkban, zaklatottak a gondolataink.
Ezért többféle szorongás elleni védekezést „dolgoztunk ki”. Azért tettem idézőjelbe a kidolgozást, mert ez nem tudatosan történik, ez a lelkünk, szervezetünk tudattalan védekezése a kellemetlenség ellen. Az egyik ilyen, hogy megjelölünk egy okot. Valamit, valakit vagy valakiket, és azt mondjuk, hogy ott a veszély. Ez azért segít, mert kínálja a cselekvés lehetőségét. Amíg szorongok, addig tehetetlennek érzem magam. Amikor már megvan az „ellenség”, akkor cselekszem, megpróbálom eltüntetni az életemből. Így pl. nem megyek olyan helyre, ahol érzem a szorongást. Ez lehet tömeg, kórház, tágas tér, másfajta embercsoport közelsége, a legváltozatosabb helyek, helyzetek hívhatják elő. Ilyenkor aktivizáljuk az energiát, amit a szorongás begyűjtött és lefojtott, és vagy küzdünk, vagy menekülünk. Ez ugyanolyan természetes működésünk, mint maga a szorongás. Nehéz azonban elválasztani az én személyes szorongásomat a tényleges veszélytől magam és mások számára.
A szorongás elleni védekezés másik változata a kellemetlen érzés enyhítése valamilyen anyaggal - gyógyszerrel, cigarettával, alkohollal, droggal. Ezek kis mennyiségben nagyon jól enyhítik a tüneteket a fogyasztásuk idején. Sajnos a pozitív hatásuk nem tartós, viszont jelentős és tartós mellékhatásuk lehet, és a hozzászokás veszélye is nagy. Ezért kell velük óvatosan élni.
Minden rövid távon ható eljárás akkor működik jól, ha közben tudatában vagyok, hogy a szorongásomat oldom. Ez segít abban, hogy csak addig alkalmazzuk őket, amíg valóban segítenek, és korlátozzuk a használatukat, amikor már a hozzászokás veszélye áll fenn.
A szorongás elleni védekezés elterjedt tudattalan módja az, hogy elvágjuk magunkat az érzéseinktől, nem nagyon érzünk semmit. Ezt a legkönnyebben úgy tehetjük meg, ha sokat gondolkodunk, mindent kielemzünk, vagy állandóan csinálunk valamit, mindig elfoglaljuk magunkat. Ilyenkor is megszerezzük magunknak azt az érzést, hogy nem vagyunk kiszolgáltatottak, aktívan cselekszünk. Ennek az az előnye, hogy hasznosak, eredményesek, sikeresek vagyunk, az a hátránya, hogy van egy űr az elnyomott kellemetlen érzések helyén, és mivel azok nem tudnak teljesen eltűnni, ezért betegségek formájában jöhetnek elő.
A szorongás természetes, és ezért amíg elviselhető mértékű, addig elég tudomásul venni, és bár ez furcsán hangozhat, de örülni, hogy nem vagyunk “hiányosak” - és hogy a rendelkezésünkre áll veszélyhelyzetekben. Amikor az életünk minőségét veszélyezteti vagy rontja, akkor célszerű vele foglalkozni.
A szorongás enyhítésében hosszú távon azok az eljárások eredményesebbek, amelyek a lelkünkkel foglalkoznak. Egyéni vagy csoportos terápia, life coaching. Ezek segítenek jobban érteni, hogyan működünk, látni, hogy mások is hasonló gondokkal küszködnek, és elfogadni magunkat szorongással együtt. Az a furcsa paradox működése az emberi léleknek, hogy amit el tudunk fogadni és megszeretni, az kevésbé bánt a továbbiakban.
A szorongás legtöbbször hullámzó. Nagy változás vagy teljesítés előtt erősebb. Ilyen például az alija, amely egyszerre jelentős változás, és nagy teljesítményt kíván, ráadásul tartósan. Fiatal, termékeny korú nőknél többnyire erősebb a szorongás. A fiatal nőt ösztönei figyelmeztetik arra, hogy nemcsak magát kell “életben tartania”, hanem a magatehetetlen „kölykét” is. Ez az, amiből a végeérhetetlen anyai aggódás lesz.
Enyhíthető a szorongás relaxálással, meditációval. Ennek legegyszerűbb változata, amikor kényelmesen elhelyezkedünk úgy, hogy a testünk jól meg legyen támasztva, mindkét talpunk a földön, és gondolatban végigpásztázzuk a testünket, megfigyelve, hogy érzünk feszültséget, hol ellazultságot, megfigyeljük a légzésünket, mennyire mély vagy kapkodó. Néhány percig így csak a testünkkel foglalkozunk, ez segít kiegyensúlyozottabbá, nyugodtabbá válni. Ha több időnk van, akkor olyan helyen sétáljunk, ahol kevés és kellemes inger ér.
A gyerekeknél azért természetes a szorongás, mert megszületésünktől addig, amíg a szüleink meg nem halnak, sőt, még azon túl is, zajlik a leválás róluk. Ők képviselik azt a biztos alapot, amelyen az életünk nyugszik, eleinte jobban, később egyre kevésbé. Ahogy önállósodunk, és érezzük meg, hogy a biztos alap elveszíthető, és el is fogjuk veszíteni, úgy lép a biztonságérzet helyébe a szorongás. Amikor ez történik, és látjuk, vagy a gyerek mondja is, hogy fél, akkor az a legfontosabb, hogy fogadjuk el a félelmét, és legyünk ott neki támogatásként. Az a mondat, hogy „ne félj”, vagy hogy „nincs mitől félned” csak arra figyelmezteti a gyereket, hogy egyedül kell a félelmével megbirkóznia, ezzel pedig még nagyobb terhet ró rá a felnőtt.
Ha a szorongás olyan méreteket ölt, hogy a gyerek tartósan a körmét rágja, bepisil éjszaka, tartósan nem teljesít értelmi képességeinek megfelelően, ok nélkül elsírja magát, vagy sose rosszalkodik, evési problémái vannak, akkor jobb elvinni szakemberhez.
Ha a szorongást elfogadjuk, megtanulunk úgy együttélni vele, hogy ne korlátozza az életünket, akkor jól fog minket szolgálni.
2011. szeptember 12., hétfő
Hazaérkezés
Előzőleg minden súlyosat beraktam a gurulós bőröndbe. Lemértem, harminc kiló. Felraktam az ágyra, hogy kipakoljak belőle, meghúzódott a derekam. Kivettem a bőröndből a Talmudköteteket, és betettem a szintén gurulós kézipoggyászba. Arlozorov út, déli tizenkét óra, harminckét fok, egyik kezemmel húzom a bőröndöt, másik kezemmel az elnehezült kézipoggyászt. Már majdnem a vasútmegállónál voltam, amikor a kézipoggyászt sokkal nehezebb volt húzni, mint a bőröndöt. Fáj a derekam, a szandál töri a lábam, izzadok. Úgyis erre vágytam mindig, korábban nem tudtam izzadni.
A pályaudvaron megnézem, hogy mi baj van, kitört az egyik kerék. Sebaj, most már nem sokat kell húznom. A reptéren leadom a bőröndöt, benne gyümölcs, méz, humusz, kevés ruha. Pont 23 kiló. A pultnál a kisasszony szól, hogy lejárt az útlevelem. A december 3-át 2003-nak nézte. Amikor megértem, hogy mi a gondja, felvilágosítom, hogy 2012 december 3-án jár le. Aztán bevonszolom a félkerekű csomagomat, és veszek még két kóser konyakot. A gépen megkérem a férfi utaskísérőt, hogy tegye fel az egészet a csomagtartóba, majd ha megérkezünk vegye is le. Kedves, láthatóan szívesen segít. Na, ez is megvan. Innen kezdve már tényleg nem sokat kell majd cipelnem. Három ülésem van, így kicsit aludni is tudok. Fáj a derekam.
Borús, hűvös időre érkezem. Élvezem a hűvösséget. Julinak emailt írok, hogy tudja meg, mi van az ellenséges környezetben magára hagyott cicával. Lelkifurdalásom van, hogy nem hoztam magammal. Juli válaszol, hogy a lakótársam megpróbálja megnevelni a Dzsukvadászt, hogy igaz, hogy a vendéglánycica kezdte a háborúskodást, de azért legyen már ő gentleman. Mire visszamegyek, már pukedlizni fognak, írja Juli.
Azóta eszement tempóban próbálom összeegyeztetni a programjaimat. Péntek reggel orvosi vizsgálat, délután egy másik, közben veszek barheszt, este érettségi találkozó. Negyven éve érettségiztünk. Sokakat nem ismerek meg, legalább ötven százalékos súlytöbblettel, az ennek megfelelő arcforma-változással. Az egyik volt osztálytársam meséli, hogy arra emlékszik, én voltam a magyartanár kedvence, és az egyik irodalomdolgozatnál üresen adtam be a papírt. A kérdésre, hogy miért, azt válaszoltam, hogy erről nem tudok mit írni, majd ha Ady lesz, akkor írok. Ahogy meséli, emlékszem, hogy Csokonai volt a téma, aki nekem a rokokós könnyedségével ellenszenves volt. Azóta már bocsánatot kértem Csokonaitól. Élvezem, hogy azt mondják, fiatalabbnak látszom, mint akkor. Tulajdonképpen igazuk is van, akkor komoly voltam, mint a vakbélgyulladás. Pendereckit és Bartókot hallgattam, Sartre-ot és Camus-t olvastam, hihetetlenül sznob voltam. Nem is kértek fel táncolni buliban. Viszont Adyt húztam a szóbelin.
Szombaton az unokahúgom templomi esküvője, megyek a bálványimádókhoz, a vőlegény sújtásos kabátban, az egész család Fradi-drukker. A biztonság kedvéért a nyakamba teszem az opálköves Dávidcsillagos nyakláncot. Bátyámat kérdem, most mi van, korábban azt mondta, be nem teszi a lábát templomba. Azt válaszolja, figyeljem csak meg, úgy fogják őt bevonszolni. Túléltük mind a ketten. Az étteremben, amikor a zenészek cigányzenét játszanak, beállok középre ropni a vőlegénnyel. Addigra levette a sújtásos kabátot.
Ma délután komplex ultrahang vizsgálat. Behív az asszisztens, vetkőzzek le derékig, feküdjek fel az ágyra, mindjárt jön a doktor úr. A doktor úr csak nem jön, várakozás közben elalszom. Fáradt vagyok. Aztán beugrom kedvenc háziorvosomhoz, megöleljük egymást, azt mondja, jól nézek ki, a kurva életbe, mondom, mi van, azt mondja, gyógyult vagyok, ez a rák nem fog kiújulni. Majd tíz év múlva jön egy másik. Mondom, az még korai lesz. Nem a tapintatáért szeretem.