Haifa

Amikor sok tennivalóm áll előttem, rosszkedvűen ébredek. Mintha nem hinném el, hogy meg tudom csinálni. Aztán, ha legalább egy részüket elvégzem, elégedetté válok, és a többit odébbteszem. Így volt a minap is. Sikerült lemosnom az ajtókat, az erkély fedőlemezeit, elmentem beteget látogatni, telefonáltam a befogadási minisztériumba, beszéltem a proffal is. Elhalasztottam három ügyintézést, három telefont. Este coacholtam. Ügyfelemnek igénye van arra, hogy tanácsot adjak. Mondom, adok, aztán meglátjuk. Eddig mindig volt "de". Most elfogadja. Továbbra sem vagyok biztos abban, hogy tud vele valamit kezdeni, de ő nyugodtnak tűnik. Most elégedett vagyok. Megtettem, amit meg tudtam tenni.

A szombatot Haifán töltöttem Péteréknél. A legnagyobb ajándék Lea rajza volt. A rajz egyszerű, de a két virág szereti egymást rajta, ebben megállapodtunk Leával, és ennél többre nincs is szükség. Gondosan eltettem, olyan helyen lesz, hogy mindig szem előtt legyen. A lakásuk olyan, hogy ennél jobb nem lehet. A nappaliból, az étkezőből és a teraszról a tenger és a naplemente. Olyan volt az ottlétem, mintha nyaralnék a Balatonnál. Vidéki lét, sok zöld, csöndes utcák, köszönő szomszédok.

Nem tudtam aludni. Fájt a lábam. Ketten mondták, hogy becsípődhetett ideg. Amikor J. felébredt, kérdeztem, van-e altatója. Azután már aludtam.

B. a zsinagógából udvarolni kezdett. Először érintéssel, kedves beszéddel. Amikor elköszöntünk, azt mondta, szeret. Nem lacafacázik. Azóta sms-eket küld. Hihetetlenül jól udvarol. Kár, hogy nős. Nincs kedvem bezavarni egy rendszerbe. Senkinek se jó, nekem se.

Az a hír járja, hogy L-lel leszbikus kapcsolatom van. Aki terjeszti, arra hivatkozik, hogy a kommunikációnkból derül ki. Volt egy mondat a Facebookon, amit olvasva akkor eszembe jutott, hogy aki látja, azt gondolhatja, intim kapcsolatban vagyunk. Na, ez bejött.

Novemberig szól a szerződésem ebben a lakásban. Lehet, hogy Haifára költözöm utána. Olcsóbb, és most már vannak ott kapcsolataim. De továbbra is tanulni akarok.

A cikk a szégyenről, ami nem ment át ...

“Szégyelld magad!”

hallottuk nem egyszer gyerekkorunkban felnőttektől

Általános iskolában második osztályba jártam, amikor idős tanító nénim, akinek egyébként a kedvence voltam, büntetésből - ma már nem emlékszem, mi rosszat tettem -, a kék köpenyem hátuljára krétával két keresztet rajzolt. Annyira szégyelltem magam, hogy egész szünetben a falnak dőlve álltam.

A csínyre nem emlékszem, a megalázó szégyenre több évtized után is - talán ezért is tartották régen annyira jó nevelési eszköznek. Két szó vagy két kereszt a krétával megsemmisítő hatású. Lélekölő. Aki a megszégyenítéssel használja, az a hatásának csak töredékét látja: azt, hogy az illető gyerek, beosztott, családtag, barát azt nem teszi többet, ami kiváltotta a megszégyenítést, de arról fogalma sincs, milyen pusztítást visz végbe az áldozat lelkében. A zsidó bölcsek egyike szerint aki mások előtt megszégyenít valakit, az olyan, mintha vérét venné. (T.B. Baba Metzia 58b )

Lelkiismeretfurdalásunk egy rossz cselekedetünkre való reakció. Ilyenkor az erkölcsi érzékünk jelzi, hogy helytelen volt, amit tettünk, és segít irányt adni, mit tegyünk, mit ne tegyünk. A szégyenérzet nem azt mondja, hogy rosszat tettünk, hanem hogy rosszak vagyunk. A szégyen elveszi az arcunkat, méltóságunkat. Nem érdemeljük meg a jót, nem érdemeljük meg az életet. Ez az érzés nem irányt ad, mint a lelkifurdalás, hanem először bénító hatással jár. Ha ez megmarad, akkor elveszi a bátorságunkat kiállni magunkért, a saját érdekeinkért, és abban is lebénít, hogy szokatlan, alkotó megoldásokat próbáljunk ki. Minél láthatatlanabbak akarunk lenni, hogy nem ríjon le rólunk szégyenünk.  

A szégyen, amit érzünk, nem feltétlenül a sajátunk. Van úgy, hogy évtizedekig nem beszélünk gyerekkorunkban elszenvedett erőszakról - akár fizikai, lelki vagy szexuális bántalmazásról legyen szó - és ezzel magányossá válunk az emlékkel való megküzdésben. Ebben az esetben nem a magunk vétsége miatt szégyelljük magunkat - mégis a szégyen ugyanolyan erővel némít el, mintha mi tettünk volna rosszat. Ha valaki túlérzékeny, szégyent érezhet akkor is, amikor csak hall ilyen cselekedetről vagy más szégyenéről.

A szégyent belül érezzük,az esemény után akár több évtizeddel is, akár úgy is, hogy nem emlékszünk, mi váltotta ki.  Gyakran az érzés testi tünetek formájában is megjelenik. Elpirulunk, nem tudunk szemkontaktust tartani, lehajtjuk a fejünket, eltakarjuk az arcunkat, meggörnyedünk, kimelegszünk, megmerevedünk. Ha némelyik ezek közül a testi tünetek közül rögzül, akkor az megalázottságot, alárendelődést sejtet, és előrevetíti, hogy nem leszünk sikeresek, mert nem sugárzunk elég erőt, magabiztosságot, viszont éppen ezért könnyű prédái is lehetünk támadásoknak.

Ha terápiába jön hozzám valaki az érzéssel vagy ezekkel a tünetekkel, akkor azon dolgozunk, hogy az emberi méltóságát visszaszerezze, hogy elhiggye, hogy ő is méltó az életre, a szeretetre. Közben megtanulunk beszélni a megalázó élményről, szégyenének forrásáról. Természetes hangon, köznapi fogalmakat használva mondom azokat a szavakat, amelyeket ő szégyell kiejteni. Ha érzi a tiszteletemet, szeretetemet, és megtapasztalja, hogy nem dől össze a világ, ha beszél arról, amit szégyell, előbb-utóbb elengedi szégyenének azt a részét, amit valaki másnak, pl. erőszakos vagy nem gondoskodó szülőnek a cselekedete idézett elő - “visszaadja” neki. Helyükre kerülnek a dolgok, és a felelősségek. Nagy és fölösleges  tehertől szabadul így meg.

Újra itthon

Nem tudom, miről írjak. Az, hogy megyek vásárolni, andalgok az utcán, a lábam se fáj, és valami derűs elégedettség van bennem, itthon érzem magam, nekem érdekes, de ilyet már talán írtam, nem biztos, hogy másoknak is érdekes.

Sebaj, írok, aztán meglátjuk. Reggel a két fiam kivitt a reptérre. Ez jó volt, jó kezekben voltam. Én vittem a kistáskát, ők húzták a nehezét. Kiderült, hogy a bőrönd jól működik, de a nagy piros táskának ki van törve az egyik kereke. Mindkettőt fel akarom adni, mondja a kisasszony, hogy túl sok, vegyek ki három kilót. Addig rendezgetek, míg azt mondja, most már jó. Érzékeny búcsút veszek a gyerekeimtől, aztán három szatyorral megyek be. A gépen átülök egy üres sorra, és el is alszom.

Enyhébb a meleg most Tel Avivban, mint amikor elmentem innen. Kellemes hűvös szellő, körüljár.

Belépek, köszönök a cicáknak, de nem bújnak elő. Bemegyek a konyhába, a hátam mögül nyávogást hallok. Megfordulok, a mikró tetején kék tálca, abban fekszik a vendéglánycica. Megörülök, odamegyek, felkel és dörgölőzik. Aztán mindenhova jön velem. Belefekszik a bőröndbe, ahogy pakolok. A háború a két macska között továbbra is tart, fiúcica közeledik, lánycica fúj és morog. Időnként fiúcica megkergeti a lánycicát. Az felmenekül egy függöny által eltakart polcra. Gondolom így szokott rá a tálcára is, oda a másik nem mer felmenni, annál jólneveltebb.

Ma még csak pihenem ki a budapesti rohangálást. Ott gyorsabban mozgok, mindent gyorsabban csinálok, és ingerült vagyok, ha valami lelassít. Micsoda luxus, háromhavonta két hét rohanás. Mások még a fordítottjának is örülnének.

A cégcsoport megújul. Most éppen az arculatváltás zajlik, vidám, színes, lendületes a logo, ugyanilyenek az emberek is. Mégis a második alkalommal érzek ingerlékenységet. Azt a fajtát, amelyik akkor jön, amikor túl vagyunk feszítve. Nem tudom, hogy ez az enyém vagy ott van a rendszerben. Legkésőbb a cégcsoport tizedik születésnapja utáni második hónapban fogom tudni. Addigra az újdonság varázsa elkopik, és előjön, ami alatta van.

Itt a boltban kezembe nyomnak egy hirdetést, rajta különböző árucikkek, ezeket vehetem meg valakinek, aki szegény, hogy ünnepre odaadhassák neki. A pénztárosnál van a doboz, amibe bele kell tenni, amit másnak vettem. Zseniális. Nem tudom, hogy kinek adom, ő nem tudja, hogy kitől kapja, csak megy attól, akinek van, ahhoz, akinek nincs.

Már egy ideje nézegettem egy fura valamit. Gondolom, gyümölcs, mert azon a pulton van, ahol a gyümölcsök. Faágon sárga, diónagyságú gömbök. Veszek egy faágat. Itthon megkóstolom. Már beleharapok, amikor eszembe jut, hogy azt az áldást is mondjam, ami a hálát fejezi ki, hogy megértem ezt a napot. A gyümölcs az ürügy, valójában tényleg hálás vagyok, hogy itt vagyok. Kiveszem a gömböt a számból, elmondom az áldást a gyümölcsre, az áldást az örömködésre, és beleharapok. Olyan az állaga, mint az éretlen körtének. Harsog, ahogy rágom, szinte kiszárítja a számat. De édes, nagyon édes. Semmi más, csak édes, sárga gömb.

Sűrű

El vagyok maradva az írással. Annyi minden zajlik, hogy nincs időm még csak annyira sem megemészteni, hogy szavakba foglaljam.

Annyira fáradt vagyok, hogy amikor Rich és Petyus beszélgetnek, hátradőlök, megtámasztom a fejem a széken, felteszem a lábam, és elalszom. Hallom, hogy beszélgetnek, talán azt is, hogy miről, de közben alszom. Csöngetésre ébredek. Petyushoz jönnek, én folytatom a beszélgetést.

A budapesti irodában hárman mondják, hogy jó hallani a hangomat. Másik kettővel összeölelkezem, jó érezni, hogy örülnek. Hárman kérdezik, hogy elvállalnék-e coacholást nehéz vezetőknek. Igen, el, de nem akarok két hetente idejönni. Ha kéthavonta elég, akkor jó. Még dolgom van ott.

Tanítványommal beszélgetek arról, mi a jó nekem Izraelben. Szóba kerül az elismerés. Eszembe jut és mondom, hogy Amerikában és Izraelben könnyebb nőnek lenni és közben elismerést kapni. Magyarországon mindig küzdenem kellett azért, hogy az én gondolataimat és teljesítményeimet ne sajátítsák ki, hanem ismerjék el az enyéimnek, és értékeljék az enyéimként. Ahogy erről beszélek, hallom a saját indulatosságomat. Még nem tettem túl magam ezen.

Barátom és kollégám. Szívrohama volt. Túltette magát rajta, és elment edzőterembe. Fájdalmai voltak, kiderült, veseköve van. Ahogy erről mesél, hallom, hogy meg akart halni. Ha sikerült volna, mindenki jól jár, mondja. A biztosító sokat fizetett volna a feleségének, a lányának, a befektetőknek. Ahogy ezekről beszél, folyamatosan konfrontálom. Azt hiszi, hogy nekik csak anyagi okokból van szükségük rá. Hatvan év alatt felépített egy bástyát, vastag falakkal, át nem törhetőt. Kérdezi, hogy be lehet-e jutni. Nem látok ajtót, csak keskeny ablakot valahol magasban.

Ahogy erről beszélgetünk, megértem azokat, akik szerint bátor tett volt elköltözni Izraelbe. Kiléptem a megszokottból, ismerősből, elfogadottból, működőből, bele abba, amit nem tudhattam, hogy milyen lesz, kiszámíthatatlan eredménnyel. Német barátjával, aki valaha pap volt, beszélgettek rólam, és arra jutottak, hogy ők beszélnek a spirituális útról, én meg csinálom. Nem tudom, mi az a spirituális út. Mégis érzem, hogy igazuk van.

Az utcán megszólít egy fiatal férfi. Azt mondja, író, és novelláját eladná egy kevés pénzért. Tematikusan vannak csoportosítva az írásai, kiválasztok egyet a Tízparancsolatról, és kérdezem, mennyit adjak. Azt válaszolja, bármennyi jól jön most. Olyan módon beszélgetünk erről, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ő ír, és az utcán keres az írásaira vevőt. Beszélgetek a taxisokkal, a Felvonulási téren a kalapossal, mindenki keményen küzd pár forintért. Úgy érzem magam, mint a visszalátogató Az öreg hölgy látogatásából. Remélem, nem akarok bosszút állni.

Új Kelet - Szégyen

https://docs.google.com/viewer?a=v&pid=gmail&attid=0.1&thid=1326b9db9d20f56a&mt=application/pdf&url=https://mail.google.com/mail/u/0/?ui%3D2%26ik%3Da7cc2f3b03%26view%3Datt%26th%3D1326b9db9d20f56a%26attid%3D0.1%26disp%3Dsafe%26realattid%3Df_gslbdnwi0%26zw&sig=AHIEtbQaE7aqWiLZoWAQXe9xCrpzw7xWQg

Új Kelet - A szorongás

Kérték, hogy a cikkeket, amelyeket írok az Új Keletnek, tegyem be a blogba. Az elsőt csak bemásolni tudom:

A szorongás biológiailag belénk ültetett érzés. A körülöttünk lévő veszélyekre figyelmeztet, és készenlétbe helyezi a szervezetünket, hogy ha támadás ér, tudjunk menekülni vagy harcolni. Amennyiben tehát nem lenne bennünk a szorongás, nem tudnánk megvédeni magunkat, mert felkészületlenül érne egy támadás. A szorongás alatt gyűlik bennünk az energia, ami kirobban, amikor cselekszünk.
Ez még akkor is szükséges kellékünk lenne, ha olyan országban élnénk, amelynek évtizedek vagy évszázadok óta nem volt hazai földön háborúja hiszen a mindennapi életben, a munkahelyen, utcán, boltban mindenhol belekerülünk váratlan helyzetekbe, amelyekkel vagy megküzdünk, vagy kimenekülünk belőlük. Izraelben a szorongás a szó szoros értelmében természetes kellék.

Azonban a szorongás kellemetlen, néha nehezen elviselhető érzés. Az elviselhetetlenségét éppen az adja, hogy nem megragadható, akkor is velünk vannak a tünetei, amikor semmilyen okot nem tudunk megnevezni, feszültséget érzünk a gyomrunkban, merevséget a kezünkben, lábunkban, nyomást a mellkasunkban, gombócot a torkunkban, zaklatottak a gondolataink.

Ezért többféle szorongás elleni védekezést „dolgoztunk ki”. Azért tettem idézőjelbe a kidolgozást, mert ez nem tudatosan történik, ez a lelkünk, szervezetünk tudattalan védekezése a kellemetlenség ellen. Az egyik ilyen, hogy megjelölünk egy okot. Valamit, valakit vagy valakiket, és azt mondjuk, hogy ott a veszély. Ez azért segít, mert kínálja a cselekvés lehetőségét. Amíg szorongok, addig tehetetlennek érzem magam. Amikor már megvan az „ellenség”, akkor cselekszem, megpróbálom eltüntetni az életemből. Így pl. nem megyek olyan helyre, ahol érzem a szorongást. Ez lehet tömeg, kórház, tágas tér, másfajta embercsoport közelsége, a legváltozatosabb helyek, helyzetek hívhatják elő. Ilyenkor aktivizáljuk az energiát, amit a szorongás begyűjtött és lefojtott, és vagy küzdünk, vagy menekülünk. Ez ugyanolyan természetes működésünk, mint maga a szorongás. Nehéz azonban elválasztani az én személyes szorongásomat a tényleges veszélytől magam és mások számára.

A szorongás elleni védekezés másik változata a kellemetlen érzés enyhítése valamilyen anyaggal - gyógyszerrel, cigarettával, alkohollal, droggal. Ezek kis mennyiségben nagyon jól enyhítik a tüneteket a fogyasztásuk idején. Sajnos a pozitív hatásuk nem tartós, viszont jelentős és tartós mellékhatásuk lehet, és a hozzászokás veszélye is nagy. Ezért kell velük óvatosan élni.
Minden rövid távon ható eljárás akkor működik jól, ha közben tudatában vagyok, hogy a szorongásomat oldom. Ez segít abban, hogy csak addig alkalmazzuk őket, amíg valóban segítenek, és korlátozzuk a használatukat, amikor már a hozzászokás veszélye áll fenn.

A szorongás elleni védekezés elterjedt tudattalan módja az, hogy elvágjuk magunkat az érzéseinktől, nem nagyon érzünk semmit. Ezt a legkönnyebben úgy tehetjük meg, ha sokat gondolkodunk, mindent kielemzünk, vagy állandóan csinálunk valamit, mindig elfoglaljuk magunkat. Ilyenkor is megszerezzük magunknak azt az érzést, hogy nem vagyunk kiszolgáltatottak, aktívan cselekszünk. Ennek az az előnye, hogy hasznosak, eredményesek, sikeresek vagyunk, az a hátránya, hogy van egy űr az elnyomott kellemetlen érzések helyén, és mivel azok nem tudnak teljesen eltűnni, ezért betegségek formájában jöhetnek elő.

A szorongás természetes, és ezért amíg elviselhető mértékű, addig elég tudomásul venni, és bár ez furcsán hangozhat, de örülni, hogy nem vagyunk “hiányosak” - és hogy a rendelkezésünkre áll veszélyhelyzetekben. Amikor az életünk minőségét veszélyezteti vagy rontja, akkor célszerű vele foglalkozni.

A szorongás enyhítésében hosszú távon azok az eljárások eredményesebbek, amelyek a lelkünkkel foglalkoznak. Egyéni vagy csoportos terápia, life coaching. Ezek segítenek jobban érteni, hogyan működünk, látni, hogy mások is hasonló gondokkal küszködnek, és elfogadni magunkat szorongással együtt. Az a furcsa paradox működése az emberi léleknek, hogy amit el tudunk fogadni és megszeretni, az kevésbé bánt a továbbiakban.

A szorongás legtöbbször hullámzó. Nagy változás vagy teljesítés előtt erősebb. Ilyen például az alija, amely egyszerre jelentős változás, és nagy teljesítményt kíván, ráadásul tartósan. Fiatal, termékeny korú nőknél többnyire erősebb a szorongás. A fiatal nőt ösztönei figyelmeztetik arra, hogy nemcsak magát kell “életben tartania”, hanem a magatehetetlen „kölykét” is. Ez az, amiből a végeérhetetlen anyai aggódás lesz.

Enyhíthető a szorongás relaxálással, meditációval. Ennek legegyszerűbb változata, amikor kényelmesen elhelyezkedünk úgy, hogy a testünk jól meg legyen támasztva, mindkét talpunk a földön, és gondolatban végigpásztázzuk a testünket, megfigyelve, hogy érzünk feszültséget, hol ellazultságot, megfigyeljük a légzésünket, mennyire mély vagy kapkodó. Néhány percig így csak a testünkkel foglalkozunk, ez segít kiegyensúlyozottabbá, nyugodtabbá válni. Ha több időnk van, akkor olyan helyen sétáljunk, ahol kevés és kellemes inger ér.

A gyerekeknél azért természetes a szorongás, mert megszületésünktől addig, amíg a szüleink meg nem halnak, sőt, még azon túl is, zajlik a leválás róluk. Ők képviselik azt a biztos alapot, amelyen az életünk nyugszik, eleinte jobban, később egyre kevésbé. Ahogy önállósodunk, és érezzük meg, hogy a biztos alap elveszíthető, és el is fogjuk veszíteni, úgy lép a biztonságérzet helyébe a szorongás. Amikor ez történik, és látjuk, vagy a gyerek mondja is, hogy fél, akkor az a legfontosabb, hogy fogadjuk el a félelmét, és legyünk ott neki támogatásként. Az a mondat, hogy „ne félj”, vagy hogy „nincs mitől félned” csak arra figyelmezteti a gyereket, hogy egyedül kell a félelmével megbirkóznia, ezzel pedig még nagyobb terhet ró rá a felnőtt.

Ha a szorongás olyan méreteket ölt, hogy a gyerek tartósan a körmét rágja, bepisil éjszaka, tartósan nem teljesít értelmi képességeinek megfelelően, ok nélkül elsírja magát, vagy sose rosszalkodik, evési problémái vannak, akkor jobb elvinni szakemberhez.

Ha a szorongást elfogadjuk, megtanulunk úgy együttélni vele, hogy ne korlátozza az életünket, akkor jól fog minket szolgálni.

Hazaérkezés

Hát, nem tudtam elmagyarázni. Mármint a vendéglánycicának, hogy két hét múlva visszajövök. Amíg pakoltam, a lábam körül ténfergett és nyávogott, vagy föl-alá rohangált. Amikor az ajtóhoz vittem a csomagjaimat, beállt az ajtóba, ahogy nyitottam, dugta ki a fejét. Világos volt, hogy jön velem. Cselezgettük egymást, aztán felkaptam, és elvittem a kedvenc helyére, a teraszon lévő fotel háttámlájára. Mire visszaértem az ajtóhoz, már ott volt. Mikor megint felkaptam, foggal-körömmel tiltakozott. Magamhoz szorítottam, kivittem az ajtón, kivonszoltam a csomagokat, majd visszadobtam a cicát, becsaptam az ajtót, bezártam, egyenként levittem a csomagokat a lépcsőn, közben hallottam, ahogy az ajtóban nyávog. Mintha egy gyereket hagytam volna el, idegen környezetben.

Előzőleg minden súlyosat beraktam a gurulós bőröndbe. Lemértem, harminc kiló. Felraktam az ágyra, hogy kipakoljak belőle, meghúzódott a derekam. Kivettem a bőröndből a Talmudköteteket, és betettem a szintén gurulós kézipoggyászba. Arlozorov út, déli tizenkét óra, harminckét fok, egyik kezemmel húzom a bőröndöt, másik kezemmel az elnehezült kézipoggyászt. Már majdnem a vasútmegállónál voltam, amikor a kézipoggyászt sokkal nehezebb volt húzni, mint a bőröndöt. Fáj a derekam, a szandál töri a lábam, izzadok. Úgyis erre vágytam mindig, korábban nem tudtam izzadni.

A pályaudvaron megnézem, hogy mi baj van, kitört az egyik kerék. Sebaj, most már nem sokat kell húznom. A reptéren leadom a bőröndöt, benne gyümölcs, méz, humusz, kevés ruha. Pont 23 kiló. A pultnál a kisasszony szól, hogy lejárt az útlevelem. A december 3-át 2003-nak nézte. Amikor megértem, hogy mi a gondja, felvilágosítom, hogy 2012 december 3-án jár le. Aztán bevonszolom a félkerekű csomagomat, és veszek még két kóser konyakot. A gépen megkérem a férfi utaskísérőt, hogy tegye fel az egészet a csomagtartóba, majd ha megérkezünk vegye is le. Kedves, láthatóan szívesen segít. Na, ez is megvan. Innen kezdve már tényleg nem sokat kell majd cipelnem. Három ülésem van, így kicsit aludni is tudok. Fáj a derekam.

Borús, hűvös időre érkezem. Élvezem a hűvösséget. Julinak emailt írok, hogy tudja meg, mi van az ellenséges környezetben magára hagyott cicával. Lelkifurdalásom van, hogy nem hoztam magammal. Juli válaszol, hogy a lakótársam megpróbálja megnevelni a Dzsukvadászt, hogy igaz, hogy a vendéglánycica kezdte a háborúskodást, de azért legyen már ő gentleman. Mire visszamegyek, már pukedlizni fognak, írja Juli.

Azóta eszement tempóban próbálom összeegyeztetni a programjaimat. Péntek reggel orvosi vizsgálat, délután egy másik, közben veszek barheszt, este érettségi találkozó. Negyven éve érettségiztünk. Sokakat nem ismerek meg, legalább ötven százalékos súlytöbblettel, az ennek megfelelő arcforma-változással. Az egyik volt osztálytársam meséli, hogy arra emlékszik, én voltam a magyartanár kedvence, és az egyik irodalomdolgozatnál üresen adtam be a papírt. A kérdésre, hogy miért, azt válaszoltam, hogy erről nem tudok mit írni, majd ha Ady lesz, akkor írok. Ahogy meséli, emlékszem, hogy Csokonai volt a téma, aki nekem a rokokós könnyedségével ellenszenves volt. Azóta már bocsánatot kértem Csokonaitól. Élvezem, hogy azt mondják, fiatalabbnak látszom, mint akkor. Tulajdonképpen igazuk is van, akkor komoly voltam, mint a vakbélgyulladás. Pendereckit és Bartókot hallgattam, Sartre-ot és Camus-t olvastam, hihetetlenül sznob voltam. Nem is kértek fel táncolni buliban. Viszont Adyt húztam a szóbelin.

Szombaton az unokahúgom templomi esküvője, megyek a bálványimádókhoz, a vőlegény sújtásos kabátban, az egész család Fradi-drukker. A biztonság kedvéért a nyakamba teszem az opálköves Dávidcsillagos nyakláncot. Bátyámat kérdem, most mi van, korábban azt mondta, be nem teszi a lábát templomba. Azt válaszolja, figyeljem csak meg, úgy fogják őt bevonszolni. Túléltük mind a ketten. Az étteremben, amikor a zenészek cigányzenét játszanak, beállok középre ropni a vőlegénnyel. Addigra levette a sújtásos kabátot.

Ma délután komplex ultrahang vizsgálat. Behív az asszisztens, vetkőzzek le derékig, feküdjek fel az ágyra, mindjárt jön a doktor úr. A doktor úr csak nem jön, várakozás közben elalszom. Fáradt vagyok. Aztán beugrom kedvenc háziorvosomhoz, megöleljük egymást, azt mondja, jól nézek ki, a kurva életbe, mondom, mi van, azt mondja, gyógyult vagyok, ez a rák nem fog kiújulni. Majd tíz év múlva jön egy másik. Mondom, az még korai lesz. Nem a tapintatáért szeretem.

Egy a Vicky képei közül

Annyira szeretném megtámogatni Vickyt, ezt a zseniálisan tehetséges újságírólányt, hogy ne menjen vissza Oroszországba, ahol pedig könnyebb lenne az élete. De nem tudom, hogyan.

Mégse nyaralás ...

Azzal hülyítem magam, hogy nyaralok. Amikor nyaralok, akkor reggel, délben este elémteszik az ételt, egész nap a vízparton olvasok, néha bevonszolom magam a vízbe, ahol először fázom, aztán élvezem, hogy frissít, sokat alszom, és alig számítógépezek. Most én csinálok kaját, ha van kedvem, nem eszem, ha nincs, buszozok a kórházba, az Orange-hoz, a Julihoz, ülök a számítógép előtt, nézem az emailjeimet, csetelek budapestiekkel, dolgozatokat olvasok, cikket írok. Na, az megvan, hogy sokat alszom. Néha elvonszolom magam a tengerhez, de annyira meleg, hogy nem frissít fel.

Lucy, az egyéves vendégcica még mindig nem engedi közel magához Pikót, a Dzsukvadászt. Fúj rá és morog. Dzsukvadász először rémülten visszavonult, aztán rájött, hogy ő az úr a háznál, és üldözni kezdte a vendéglánycicát. Nincs béke, két méteren belül nem tűrik meg egymást. Ha itthon vagyok, a lánycica körülöttem sündörög, lehetőleg hozzámdörgölőzve. Itthon dolgoztam az ügyfelemmel, végighallgatta. Éjszaka arra ébredtem, hogy valami puha van a vállamnál, és morog. Pikó próbált besettenkedni a szobámba, ill. most már szobánkba, de az éjjeliőr megállította. Én vagyok a biztos pont Lucynak, látja, hogy Pikó menekül tőlem. Szegény, mi lesz vele, amikor két hétig nem leszek itthon. Nem tudom, hogy fogom elmagyarázni neki, hogy eltűnök.

Az Új Keletnek, a helyi magyarok lapjának új főszerkesztője van. Lelkes, hozzáértő fiatal nő. Az előző főszerkesztő idején lepusztult a lap, azt mondják, érdektelenné vált, már csak a nagyon öregek olvasták. Az új főszerkesztő életet akar lehelni a lapba, és megcélozza a fiatalokat, új olékat. Kért pszichológiai témájú cikkeket. Amikor beszéltünk, a szorongást hozta szóba, hogy mennyire releváns itt Izraelben. Megírtam, leadtam, beszerkesztette, nem is változtatott rajta, a héten megjelenik. Most írok egyet a szégyenről. Rosszul viselem, amikor emberek a megszégyenítést nevelési eszközként használják, és fogalmuk sincs, milyen pusztítást visz végbe a gyerek lelkében. Úgyhogy most ezt megírom közérthetően, röviden, ahogy tudom. Már ötletelek, mi legyen a következő téma. Talán a harag, szomorúság, aztán szeretet, szerelem, majd meglátom. Azt már csak akkor írom meg, amikor visszajövök.

Az Orange-tól kértem részletes kimutatást. Kaptam vagy tizenöt oldalt, az összes hívásommal és internetkapcsolatommal. Elkezdtem végigbogarászni a hívásokat, mert nem akartam elhinni, hogy annyit telefonáltam, mint amennyit mondanak. Nem tudom, mi ütött beléjük, ajándékot adtak. Egy sportszatyrot, baseball sapkát és Orange-os törülközőt. El fogom ajándékozni. Valaki azt mondta, hogy nehogy azt higgyem, a hébertudás hiányossága miatt vernek át, a helyieket is átverik. Ez azért megnyugtat. Tényleg a szervezeti kultúra ilyen. Nem irigylem azokat a fiatalokat, akik náluk dolgoznak, és ezt tanulják. Egyénileg mind kedves, de megtanulják, hogyan manipuláljanak az információval.

Vicky hihetetlen képeket csinált rólam. Azt az oldalamat tudta észrevenni, amelyiket talán kevesen ismernek. Merengő, csöndes és érzéki. Ennek a szépsége és harmóniája látszik a képeken. Már ezért érdemes volt idejönni. Vicky gyönyörű, fiatal, halk nő, talán a Háború és békéből lépett ki. Apja zsidó, anyja nem, így az oroszoknak zsidó, a zsidóknak orosz. Szinte lebeg, sehol sincs otthon. Amikor láttam a képeit, kérdeztem, hogy rólam is csinálna-e. Nagyon lelkes lett, sürgetett, hogy minél előbb, mintha nem is ő tenne nekem szívességet, hanem én neki. Kimentünk Jafo-ba, ő vezetett, én követtem, beálltam oda, ahova mondta, ritkán mondta, hogy merre nézzek, inkább csak azt kérte, hogy minél természetesebb legyek. Jó volt játszani vele, és amikor mutatta a képeket, csak ámultam. Kiválogatta, amiket jónak talált, és azokból együtt válogattunk tovább. Azt mondta, hogy jó modell voltam. Egyszer még híres lesz.

Események, kalandok

A dzsukvadász az ágyam közepére tette a játékegerét. Már korábban is hozott nekem játékot. Egyébként továbbra is tartózkodó velem, csak akkor jön a közelembe, amikor a gazdája is közel van. Olyankor úgy megy el mellettem, hogy hozzámérjen. Erről eszembe jutott, hogy egyszer régen egy szombat délután a rabbiéknál sziesztáztam, és a kétévesforma kislányuk, aki aznap éppen először aludt nem rácsos ágyban, fel- alárohangált, és odahordta nekem az alváshoz szükséges összes kelléket: cumisüveget, cumit és puha babát. A cumit betuszkolta a számba. A röhögéstől alig tudtam úgy tenni, mintha aludnék. Amikor csukva volt a szemem, akkor kicsi ujjaival finoman felhúzta a szemhéjamat. Mindez hang nélkül zajlott, hogy ne zavarjuk a szülők pihenését. A játékunknak azzal szakadt vége, hogy az anyja visszaparancsolta az ágyába.

Az egy oldalra rövidített, Orange-ról szóló panaszlevelet Juli lefordíttatta héberre, és elküldtem a Kommunikációs Minisztériumba. A honlapjukon van egy olyan oldal, ahol megadhattam az adataimat, és bemásolhattam egy ablakba a levelet. Rákattintottam a küldés gombra, feljött egy szöveg, hogy fogok pár percen belül kapni egy emailt. Megjött az email, benne névvel, hogy ki a szakértő, akihez került a levelem. Nagyon profi.

E. állapotos és tart attól, hogy nem tud majd szoptatni. Ez felidézte bennem, amikor Petyus volt pici, Andrást elvittem oviba, és miközben ő ott senyvedett, mert volt egy hülye és egy béna óvónője, addig mi Petyussal élvezkedtünk. Tisztába tettem, lemértem, szoptattam. Az úgy nézett ki, hogy heverésztünk egymás mellett negyven percig, jól éreztük magunkat, majd megint lemértem, néha nulla volt a különbség. Hatékonynak egyáltalán nem lehetett nevezni, ha az időt és a mért eredményt nézzük, viszont kellemes volt. Aztán lefektettem, hagytam csapot-papot, mosatlan edényeket, szennyes ruhát, és Hegelt olvastam. Volt két órám a szellemi élvezetekre. Volt, hogy összesen két bekezdésen rágtam át magam, és már azzal elégedett voltam. Boldog korszak volt. Talán most vagyok annyira elégedett az életemmel, mint akkor. Mindig annyi tejem volt, amennyire éppen szükség volt. Szeretném azt hinni, hogy most is annyit adok másoknak, amennyire éppen szükségük van. Se többet, se kevesebbet.

Öreg agyvérzéses barátomat látogatom. Jókat beszélgetünk, de a szemében kimerültség, üresség. A felesége és gyerekei felváltva vannak nála, éjjel-nappal. Egy percre sem hagyják magára. Engem nem engedtek be Budapesten, amikor Laci bácsi az intenzíven volt. Lehet, hogy azért halt meg, mert senki nem látogatta. Milyen kegyetlen a fertőzésveszélyre hivatkozva hagyni valakit a betegség magányában.

M hív du. 2-kor, hogy otthon vagyok-e. Az első két találkozásunk között egy hét telt el. Utána négy hónap. Rendszeresen hívott, hogy jön, majd hívott, hogy mégsem. Amikor visszajöttem, és hívtam, hogy két nap múlva költözöm, tud-e segíteni, mindent félretett, és jött költöztetni. Azóta eltelt másfél hónap. Most megint hívott. A kérdésére, hogy otthon vagyok-e, mondom, még nem, de négy után otthon leszek. Jó, akkor ma jön, majd még telefonál. Rohanok, hogy négyig hazaérjek. Négy, öt, hat, semmi. Elmegyek vásárolni, hív, hogy hol vagyok. Mondom az utcán, de majd megyek haza. Oké, másfél óra múlva odaér hozzám. Nyolckor hív, hogy itt van. Jön, átadja a parfümöt, amit nekem vett, körülnéz nálam, kérdi, mire van szükségem. Semmire. De, mégis, nem kéne egy nagyobb TV? Nem, jó ez nekem. De, biztos kell nagyobb TV. Oké, legyen nagyobb TV, ha van fölösleges. Mi kell még? Hogy héberül beszéljünk. Csináljuk. Mi kell még? Bicikli. Oké. Elmegyünk kávéházba, beszélgetünk, kérdi, hogy jó-e ez nekem, és nem akarok-e nálam az erkélyen üldögélni, borozgatni. Mondom, de szívesen, van is borom, de no szex. "Lama", kérdi. Van egy különlegessége annak, ahogy az izraeliek azt kérdik, hogy miért. Ezt először nála fedeztem fel. Az első szótagra egy betontömb súlyossága adja a hangsúlyt. A második szótag szabadesésben hull alá. Inkább a döbbenet kiáltása, mint kérdés. Azért válaszolok. Nem akarok olyan szeretőt, akit nem látok. A mondat egyszerűsége a hébertudásom színvonalát tükrözi. De ez elég is. Azt mondja, hogy most látom őt. Ez akkora baromság volt, hogy még ő is megrázkódott tőle. Úgyhogy nem is mondtam semmit. Amikor hazakísért, megöleltük egymást. Jó volt. Aztán rámnézett várakozóan, én meg mondtam, hogy viszlát. Azóta nem hívott.