Napsütés, napsütés

Még Budapesten péntek délután tanítok a Műegyetemen, coaching kurzus, meghívják különböző irányzatok képviselőit, én vagyok a Gestalt irányzat. Jön P. és L. tanítványaim az idei coaching iskolában, érdekli őket, hogyan tanítok idegeneknek. L. lesz a sábeszgojom, ahogy ő mondja, sábeszbojom, mert mire végzek, bejön a szombat. Élvezem a tanítást, ahogy egyre nyitottabban érdeklődnek, aztán a bemutató coacholást. Az nehezen indul, mindketten halkan beszélünk, érzem a hangomban a fojtottságot. Javasolom az ügyfelemnek, hogy fordítsunk félig hátat a csoportnak, ne zavarjon a jelenlétük. Tetszett neki az ötlet, belelendültünk, a tizenöt perc végén már megvolt, hogy mi az igazi téma.

Megint szóba kerül, hogy írjak könyvet a gestaltos coacholásról. Ez most annyira beindított, hogy már a struktúrája is megvan. L. tud nagyon inspirálni, úgy döntök, megkérem, hogy tegye. Majd kitaláljuk, hogyan jó mindkettőnknek.

Szombat este továbbtart a pakolás, mint gondoltam. Valahogy szomorú vagyok. Mintha elhagynék valakit, akit szeretek. Reggel Pistiék jönnek értem, együtt vidámkodunk a kocsiban meg a reptéren. Amikor már a gépben ülök, nézem a vicces animációt a biztonsági előírásokról, hallgatom héberül, felszabadult érzésem lett. Megyek haza. Megyek a napsütésbe. A stewardessekhez héberül beszélek, de a paradicsomlé az istennek se jut eszembe, úgyhogy rámutatok, és mondom, hogy ezt kérem. Jó ez így is. Lejegyzem a megírandó könyv struktúráját, amennyi a fejemben van. Nagyon elégedett vagyok, hogy idáig eljutottam. Azt is kitalálom, hogy melyik kiadót keresem meg. De majd kell további inspiráció, hogy meg is íródjék a könyv.

A vonaton Tel Aviv felé egyszerre három férfi telefonbeszélgetését hallom. Egyikre sem figyelek, mindegyikből elcsípek valamit, amit értek. Hát igen, ez Izrael. Itt szinte mindig többen beszélnek, mint amennyire figyelni lehet.

Az állomástól hazáig húzom a bőröndöket, nem süt a Nap, mégis világosabb van, mint Budapesten, talán mert mindenhol zöldek a fák és bokrok. Tizennyolc-húsz fok lehet, nagyon kellemes az idő, lobog a nyitott kabátom, ahogy haladok.

Másnap reggel kilenckor arra ébredek, hogy szól a telefonom. Az ulpánról hívnak, hogy nem negyedikén kezdődik a következő kurzus, hanem hatodikán. Már félórával előbb is hívtak, de azt nem hallottam meg. Úgy döntök, hogy nagyon lazán csinálom a dolgaimat, hagyom magam kipihenni. Nehéz, mert mindent egyszerre le akarok rendezni. Hiányérzetem van, a kötelező struktúra megtartana, most túl szabad vagyok.

A zöld biciklivel tizenegy körül elindulok röntgenre. Útközben hallom a nevem, aztán mikor másodszor hallom, odanézek. Lili, öreg barátaim velem egykorú gyönyörű lánya ül egy kávézó teraszán, és szólít. Megörülünk egymásnak, megöleljük egymást. Mondja, hogy nemrég éppen rólam beszélt a barátnőinek, és íme, megjelenek biciklin.

Tapasztalatot akarok szerezni az itteni egészségügyről még úgy, hogy tulajdonképpen nincs semmi bajom, és nem vagyok feszült. A rendelőben próbálok eligazodni, segítséget kérek először egy várakozótól, aztán az ügyintézőtől. Kb. félórát várok, közben szól a TV, és egy nő a kezembe nyom újságot. Morog, hogy mennyit kell várni, én derűsen hallgatom, ennél rosszabb körülmények között, több várakozáshoz vagyok szokva. A röntgenorvos most kedvesebb, mint a múltkor, lehet hogy megismert. Az ortopéd orvos elküld fizioterápiára. Tornázni fog a kisujjam.

Újra itthon

Nem tudom, miről írjak. Az, hogy megyek vásárolni, andalgok az utcán, a lábam se fáj, és valami derűs elégedettség van bennem, itthon érzem magam, nekem érdekes, de ilyet már talán írtam, nem biztos, hogy másoknak is érdekes.

Sebaj, írok, aztán meglátjuk. Reggel a két fiam kivitt a reptérre. Ez jó volt, jó kezekben voltam. Én vittem a kistáskát, ők húzták a nehezét. Kiderült, hogy a bőrönd jól működik, de a nagy piros táskának ki van törve az egyik kereke. Mindkettőt fel akarom adni, mondja a kisasszony, hogy túl sok, vegyek ki három kilót. Addig rendezgetek, míg azt mondja, most már jó. Érzékeny búcsút veszek a gyerekeimtől, aztán három szatyorral megyek be. A gépen átülök egy üres sorra, és el is alszom.

Enyhébb a meleg most Tel Avivban, mint amikor elmentem innen. Kellemes hűvös szellő, körüljár.

Belépek, köszönök a cicáknak, de nem bújnak elő. Bemegyek a konyhába, a hátam mögül nyávogást hallok. Megfordulok, a mikró tetején kék tálca, abban fekszik a vendéglánycica. Megörülök, odamegyek, felkel és dörgölőzik. Aztán mindenhova jön velem. Belefekszik a bőröndbe, ahogy pakolok. A háború a két macska között továbbra is tart, fiúcica közeledik, lánycica fúj és morog. Időnként fiúcica megkergeti a lánycicát. Az felmenekül egy függöny által eltakart polcra. Gondolom így szokott rá a tálcára is, oda a másik nem mer felmenni, annál jólneveltebb.

Ma még csak pihenem ki a budapesti rohangálást. Ott gyorsabban mozgok, mindent gyorsabban csinálok, és ingerült vagyok, ha valami lelassít. Micsoda luxus, háromhavonta két hét rohanás. Mások még a fordítottjának is örülnének.

A cégcsoport megújul. Most éppen az arculatváltás zajlik, vidám, színes, lendületes a logo, ugyanilyenek az emberek is. Mégis a második alkalommal érzek ingerlékenységet. Azt a fajtát, amelyik akkor jön, amikor túl vagyunk feszítve. Nem tudom, hogy ez az enyém vagy ott van a rendszerben. Legkésőbb a cégcsoport tizedik születésnapja utáni második hónapban fogom tudni. Addigra az újdonság varázsa elkopik, és előjön, ami alatta van.

Itt a boltban kezembe nyomnak egy hirdetést, rajta különböző árucikkek, ezeket vehetem meg valakinek, aki szegény, hogy ünnepre odaadhassák neki. A pénztárosnál van a doboz, amibe bele kell tenni, amit másnak vettem. Zseniális. Nem tudom, hogy kinek adom, ő nem tudja, hogy kitől kapja, csak megy attól, akinek van, ahhoz, akinek nincs.

Már egy ideje nézegettem egy fura valamit. Gondolom, gyümölcs, mert azon a pulton van, ahol a gyümölcsök. Faágon sárga, diónagyságú gömbök. Veszek egy faágat. Itthon megkóstolom. Már beleharapok, amikor eszembe jut, hogy azt az áldást is mondjam, ami a hálát fejezi ki, hogy megértem ezt a napot. A gyümölcs az ürügy, valójában tényleg hálás vagyok, hogy itt vagyok. Kiveszem a gömböt a számból, elmondom az áldást a gyümölcsre, az áldást az örömködésre, és beleharapok. Olyan az állaga, mint az éretlen körtének. Harsog, ahogy rágom, szinte kiszárítja a számat. De édes, nagyon édes. Semmi más, csak édes, sárga gömb.

Hazaérkezés

Hát, nem tudtam elmagyarázni. Mármint a vendéglánycicának, hogy két hét múlva visszajövök. Amíg pakoltam, a lábam körül ténfergett és nyávogott, vagy föl-alá rohangált. Amikor az ajtóhoz vittem a csomagjaimat, beállt az ajtóba, ahogy nyitottam, dugta ki a fejét. Világos volt, hogy jön velem. Cselezgettük egymást, aztán felkaptam, és elvittem a kedvenc helyére, a teraszon lévő fotel háttámlájára. Mire visszaértem az ajtóhoz, már ott volt. Mikor megint felkaptam, foggal-körömmel tiltakozott. Magamhoz szorítottam, kivittem az ajtón, kivonszoltam a csomagokat, majd visszadobtam a cicát, becsaptam az ajtót, bezártam, egyenként levittem a csomagokat a lépcsőn, közben hallottam, ahogy az ajtóban nyávog. Mintha egy gyereket hagytam volna el, idegen környezetben.

Előzőleg minden súlyosat beraktam a gurulós bőröndbe. Lemértem, harminc kiló. Felraktam az ágyra, hogy kipakoljak belőle, meghúzódott a derekam. Kivettem a bőröndből a Talmudköteteket, és betettem a szintén gurulós kézipoggyászba. Arlozorov út, déli tizenkét óra, harminckét fok, egyik kezemmel húzom a bőröndöt, másik kezemmel az elnehezült kézipoggyászt. Már majdnem a vasútmegállónál voltam, amikor a kézipoggyászt sokkal nehezebb volt húzni, mint a bőröndöt. Fáj a derekam, a szandál töri a lábam, izzadok. Úgyis erre vágytam mindig, korábban nem tudtam izzadni.

A pályaudvaron megnézem, hogy mi baj van, kitört az egyik kerék. Sebaj, most már nem sokat kell húznom. A reptéren leadom a bőröndöt, benne gyümölcs, méz, humusz, kevés ruha. Pont 23 kiló. A pultnál a kisasszony szól, hogy lejárt az útlevelem. A december 3-át 2003-nak nézte. Amikor megértem, hogy mi a gondja, felvilágosítom, hogy 2012 december 3-án jár le. Aztán bevonszolom a félkerekű csomagomat, és veszek még két kóser konyakot. A gépen megkérem a férfi utaskísérőt, hogy tegye fel az egészet a csomagtartóba, majd ha megérkezünk vegye is le. Kedves, láthatóan szívesen segít. Na, ez is megvan. Innen kezdve már tényleg nem sokat kell majd cipelnem. Három ülésem van, így kicsit aludni is tudok. Fáj a derekam.

Borús, hűvös időre érkezem. Élvezem a hűvösséget. Julinak emailt írok, hogy tudja meg, mi van az ellenséges környezetben magára hagyott cicával. Lelkifurdalásom van, hogy nem hoztam magammal. Juli válaszol, hogy a lakótársam megpróbálja megnevelni a Dzsukvadászt, hogy igaz, hogy a vendéglánycica kezdte a háborúskodást, de azért legyen már ő gentleman. Mire visszamegyek, már pukedlizni fognak, írja Juli.

Azóta eszement tempóban próbálom összeegyeztetni a programjaimat. Péntek reggel orvosi vizsgálat, délután egy másik, közben veszek barheszt, este érettségi találkozó. Negyven éve érettségiztünk. Sokakat nem ismerek meg, legalább ötven százalékos súlytöbblettel, az ennek megfelelő arcforma-változással. Az egyik volt osztálytársam meséli, hogy arra emlékszik, én voltam a magyartanár kedvence, és az egyik irodalomdolgozatnál üresen adtam be a papírt. A kérdésre, hogy miért, azt válaszoltam, hogy erről nem tudok mit írni, majd ha Ady lesz, akkor írok. Ahogy meséli, emlékszem, hogy Csokonai volt a téma, aki nekem a rokokós könnyedségével ellenszenves volt. Azóta már bocsánatot kértem Csokonaitól. Élvezem, hogy azt mondják, fiatalabbnak látszom, mint akkor. Tulajdonképpen igazuk is van, akkor komoly voltam, mint a vakbélgyulladás. Pendereckit és Bartókot hallgattam, Sartre-ot és Camus-t olvastam, hihetetlenül sznob voltam. Nem is kértek fel táncolni buliban. Viszont Adyt húztam a szóbelin.

Szombaton az unokahúgom templomi esküvője, megyek a bálványimádókhoz, a vőlegény sújtásos kabátban, az egész család Fradi-drukker. A biztonság kedvéért a nyakamba teszem az opálköves Dávidcsillagos nyakláncot. Bátyámat kérdem, most mi van, korábban azt mondta, be nem teszi a lábát templomba. Azt válaszolja, figyeljem csak meg, úgy fogják őt bevonszolni. Túléltük mind a ketten. Az étteremben, amikor a zenészek cigányzenét játszanak, beállok középre ropni a vőlegénnyel. Addigra levette a sújtásos kabátot.

Ma délután komplex ultrahang vizsgálat. Behív az asszisztens, vetkőzzek le derékig, feküdjek fel az ágyra, mindjárt jön a doktor úr. A doktor úr csak nem jön, várakozás közben elalszom. Fáradt vagyok. Aztán beugrom kedvenc háziorvosomhoz, megöleljük egymást, azt mondja, jól nézek ki, a kurva életbe, mondom, mi van, azt mondja, gyógyult vagyok, ez a rák nem fog kiújulni. Majd tíz év múlva jön egy másik. Mondom, az még korai lesz. Nem a tapintatáért szeretem.