Szukkot

Most jó kedvem van. Talán azért, mert szukkot van. Ilyenkor a zsidóknak törékeny sátorban kell enni és aludni hét napig, a diaszpórában talán nyolc napig. Elég egy sütit megenni. Még Magyarországon tavaly, tavalyelőtt a zsinagógai sátorban sziesztáztam összetolt székeken. Ez elég az ott alvás parancsához. Most nagyon hideg lenne. Idén az itteni zsinagóga mögött épített sátorban sütizek a többiekkel, és csütörtökön a rabbi szükéjében ebédeltem. Ima után a zsinagógai szükében kérdezte héberül, hogy elmennénk-e hozzá ebédre, azonnal tudtam válaszolni héberül, hogy ez megtiszteltetés. Nagyon büszke voltam magamra.

A peszach hete és a sátoros ünnep hete tórai parancs. A Tórában van előírva az emlékezés kötelezettsége, annak gyakorlása, hogy tudjuk, honnan jöttünk. Az egyik azt mondja, hogy ne felejtsük el, hogy idegenek és rabszolgák voltunk, a másik azt, hogy ne felejtsük el, hogy a pusztaságban sátorokban éltünk. Nem az őseink megszámlálhatatlan generációkkal ezelőtt, hanem mi, ma. Szeretem ezt a kötelezettséget.

Jafoban megrongáltak keresztény és muszlim sírokat. A rendőrség keresi a tetteseket. Ez a mai valóság.

Az is a mához tartozik, hogy a szombati Tóraolvasás során a betegekért mondott áldáskor a nők felálltak, a férfiak nem. Ezen annyira feldühödtem, hogy amikor a hadseregért hangzott el az áldás, és a férfiak is felálltak, én leültem.

A vendéglánycicát elvitte a gazdája. A cica nem akart bemenni a dobozába, és amikor már bezártuk, sírt. Pedig nem volt itt jó dolga. Talán érezte, hogy ez csak rosszabb lehet. Kérdeztem a gazdáját, hova viszi. Azt válaszolta, hogy egy kibucba északon, a természetbe. Szegény cica. Nem volt erőm bevállalni, hogy én legyek a gazdája. Nincs energiám, hogy magamon kívül tartósan gondoskodjam más élőlényről. Lelkifurdalásom van.

A. sms-ekben udvarol. Jólesnek kedves szavai, de mivel nincs jövője a kapcsolatunknak, nem élem bele magam, viszont élvezem, hogy héberül üzengetünk egymásnak. Legalább gyakorlom az írást. Előjön, hogy hol keverem a cháf és chet, az alef és ájin betűket.Szombaton a Kohelet-et olvassuk, Salamon költeményét. Itt találom azt, hogy mindennek megvan a maga ideje.

Mindennek megvan a maga szezonja, és ideje van minden dolognak az égbolt alatt.
Ideje a szülésnek és ideje a halálnak. Ideje az ültetésnek, és ideje a kihúzásnak.
Ideje az ölésnek és ideje a gyógyulásnak. ideje a rombolásnak és ideje az építésnek.
Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek. Ideje a siránkozásnak és ideje a táncnak.
Ideje a kövek eldobásának, és ideje a kövek összeszedésének.
Ideje a keresésnek, és ideje a veszítésnek. Ideje a megtartásnak, és ideje az elengedésnek.
Ideje az elszakításnak, és ideje az összevarrásnak. Ideje a csöndnek és ideje a beszédnek.
Ideje a szeretetnek és ideje a gyűlöletnek. Ideje a háborúnak, és ideje a békének.
Mi az eredménye annak, aki dolgozik ezen, erőfeszítéssel?
 

Újra itthon

Nem tudom, miről írjak. Az, hogy megyek vásárolni, andalgok az utcán, a lábam se fáj, és valami derűs elégedettség van bennem, itthon érzem magam, nekem érdekes, de ilyet már talán írtam, nem biztos, hogy másoknak is érdekes.

Sebaj, írok, aztán meglátjuk. Reggel a két fiam kivitt a reptérre. Ez jó volt, jó kezekben voltam. Én vittem a kistáskát, ők húzták a nehezét. Kiderült, hogy a bőrönd jól működik, de a nagy piros táskának ki van törve az egyik kereke. Mindkettőt fel akarom adni, mondja a kisasszony, hogy túl sok, vegyek ki három kilót. Addig rendezgetek, míg azt mondja, most már jó. Érzékeny búcsút veszek a gyerekeimtől, aztán három szatyorral megyek be. A gépen átülök egy üres sorra, és el is alszom.

Enyhébb a meleg most Tel Avivban, mint amikor elmentem innen. Kellemes hűvös szellő, körüljár.

Belépek, köszönök a cicáknak, de nem bújnak elő. Bemegyek a konyhába, a hátam mögül nyávogást hallok. Megfordulok, a mikró tetején kék tálca, abban fekszik a vendéglánycica. Megörülök, odamegyek, felkel és dörgölőzik. Aztán mindenhova jön velem. Belefekszik a bőröndbe, ahogy pakolok. A háború a két macska között továbbra is tart, fiúcica közeledik, lánycica fúj és morog. Időnként fiúcica megkergeti a lánycicát. Az felmenekül egy függöny által eltakart polcra. Gondolom így szokott rá a tálcára is, oda a másik nem mer felmenni, annál jólneveltebb.

Ma még csak pihenem ki a budapesti rohangálást. Ott gyorsabban mozgok, mindent gyorsabban csinálok, és ingerült vagyok, ha valami lelassít. Micsoda luxus, háromhavonta két hét rohanás. Mások még a fordítottjának is örülnének.

A cégcsoport megújul. Most éppen az arculatváltás zajlik, vidám, színes, lendületes a logo, ugyanilyenek az emberek is. Mégis a második alkalommal érzek ingerlékenységet. Azt a fajtát, amelyik akkor jön, amikor túl vagyunk feszítve. Nem tudom, hogy ez az enyém vagy ott van a rendszerben. Legkésőbb a cégcsoport tizedik születésnapja utáni második hónapban fogom tudni. Addigra az újdonság varázsa elkopik, és előjön, ami alatta van.

Itt a boltban kezembe nyomnak egy hirdetést, rajta különböző árucikkek, ezeket vehetem meg valakinek, aki szegény, hogy ünnepre odaadhassák neki. A pénztárosnál van a doboz, amibe bele kell tenni, amit másnak vettem. Zseniális. Nem tudom, hogy kinek adom, ő nem tudja, hogy kitől kapja, csak megy attól, akinek van, ahhoz, akinek nincs.

Már egy ideje nézegettem egy fura valamit. Gondolom, gyümölcs, mert azon a pulton van, ahol a gyümölcsök. Faágon sárga, diónagyságú gömbök. Veszek egy faágat. Itthon megkóstolom. Már beleharapok, amikor eszembe jut, hogy azt az áldást is mondjam, ami a hálát fejezi ki, hogy megértem ezt a napot. A gyümölcs az ürügy, valójában tényleg hálás vagyok, hogy itt vagyok. Kiveszem a gömböt a számból, elmondom az áldást a gyümölcsre, az áldást az örömködésre, és beleharapok. Olyan az állaga, mint az éretlen körtének. Harsog, ahogy rágom, szinte kiszárítja a számat. De édes, nagyon édes. Semmi más, csak édes, sárga gömb.

Hazaérkezés

Hát, nem tudtam elmagyarázni. Mármint a vendéglánycicának, hogy két hét múlva visszajövök. Amíg pakoltam, a lábam körül ténfergett és nyávogott, vagy föl-alá rohangált. Amikor az ajtóhoz vittem a csomagjaimat, beállt az ajtóba, ahogy nyitottam, dugta ki a fejét. Világos volt, hogy jön velem. Cselezgettük egymást, aztán felkaptam, és elvittem a kedvenc helyére, a teraszon lévő fotel háttámlájára. Mire visszaértem az ajtóhoz, már ott volt. Mikor megint felkaptam, foggal-körömmel tiltakozott. Magamhoz szorítottam, kivittem az ajtón, kivonszoltam a csomagokat, majd visszadobtam a cicát, becsaptam az ajtót, bezártam, egyenként levittem a csomagokat a lépcsőn, közben hallottam, ahogy az ajtóban nyávog. Mintha egy gyereket hagytam volna el, idegen környezetben.

Előzőleg minden súlyosat beraktam a gurulós bőröndbe. Lemértem, harminc kiló. Felraktam az ágyra, hogy kipakoljak belőle, meghúzódott a derekam. Kivettem a bőröndből a Talmudköteteket, és betettem a szintén gurulós kézipoggyászba. Arlozorov út, déli tizenkét óra, harminckét fok, egyik kezemmel húzom a bőröndöt, másik kezemmel az elnehezült kézipoggyászt. Már majdnem a vasútmegállónál voltam, amikor a kézipoggyászt sokkal nehezebb volt húzni, mint a bőröndöt. Fáj a derekam, a szandál töri a lábam, izzadok. Úgyis erre vágytam mindig, korábban nem tudtam izzadni.

A pályaudvaron megnézem, hogy mi baj van, kitört az egyik kerék. Sebaj, most már nem sokat kell húznom. A reptéren leadom a bőröndöt, benne gyümölcs, méz, humusz, kevés ruha. Pont 23 kiló. A pultnál a kisasszony szól, hogy lejárt az útlevelem. A december 3-át 2003-nak nézte. Amikor megértem, hogy mi a gondja, felvilágosítom, hogy 2012 december 3-án jár le. Aztán bevonszolom a félkerekű csomagomat, és veszek még két kóser konyakot. A gépen megkérem a férfi utaskísérőt, hogy tegye fel az egészet a csomagtartóba, majd ha megérkezünk vegye is le. Kedves, láthatóan szívesen segít. Na, ez is megvan. Innen kezdve már tényleg nem sokat kell majd cipelnem. Három ülésem van, így kicsit aludni is tudok. Fáj a derekam.

Borús, hűvös időre érkezem. Élvezem a hűvösséget. Julinak emailt írok, hogy tudja meg, mi van az ellenséges környezetben magára hagyott cicával. Lelkifurdalásom van, hogy nem hoztam magammal. Juli válaszol, hogy a lakótársam megpróbálja megnevelni a Dzsukvadászt, hogy igaz, hogy a vendéglánycica kezdte a háborúskodást, de azért legyen már ő gentleman. Mire visszamegyek, már pukedlizni fognak, írja Juli.

Azóta eszement tempóban próbálom összeegyeztetni a programjaimat. Péntek reggel orvosi vizsgálat, délután egy másik, közben veszek barheszt, este érettségi találkozó. Negyven éve érettségiztünk. Sokakat nem ismerek meg, legalább ötven százalékos súlytöbblettel, az ennek megfelelő arcforma-változással. Az egyik volt osztálytársam meséli, hogy arra emlékszik, én voltam a magyartanár kedvence, és az egyik irodalomdolgozatnál üresen adtam be a papírt. A kérdésre, hogy miért, azt válaszoltam, hogy erről nem tudok mit írni, majd ha Ady lesz, akkor írok. Ahogy meséli, emlékszem, hogy Csokonai volt a téma, aki nekem a rokokós könnyedségével ellenszenves volt. Azóta már bocsánatot kértem Csokonaitól. Élvezem, hogy azt mondják, fiatalabbnak látszom, mint akkor. Tulajdonképpen igazuk is van, akkor komoly voltam, mint a vakbélgyulladás. Pendereckit és Bartókot hallgattam, Sartre-ot és Camus-t olvastam, hihetetlenül sznob voltam. Nem is kértek fel táncolni buliban. Viszont Adyt húztam a szóbelin.

Szombaton az unokahúgom templomi esküvője, megyek a bálványimádókhoz, a vőlegény sújtásos kabátban, az egész család Fradi-drukker. A biztonság kedvéért a nyakamba teszem az opálköves Dávidcsillagos nyakláncot. Bátyámat kérdem, most mi van, korábban azt mondta, be nem teszi a lábát templomba. Azt válaszolja, figyeljem csak meg, úgy fogják őt bevonszolni. Túléltük mind a ketten. Az étteremben, amikor a zenészek cigányzenét játszanak, beállok középre ropni a vőlegénnyel. Addigra levette a sújtásos kabátot.

Ma délután komplex ultrahang vizsgálat. Behív az asszisztens, vetkőzzek le derékig, feküdjek fel az ágyra, mindjárt jön a doktor úr. A doktor úr csak nem jön, várakozás közben elalszom. Fáradt vagyok. Aztán beugrom kedvenc háziorvosomhoz, megöleljük egymást, azt mondja, jól nézek ki, a kurva életbe, mondom, mi van, azt mondja, gyógyult vagyok, ez a rák nem fog kiújulni. Majd tíz év múlva jön egy másik. Mondom, az még korai lesz. Nem a tapintatáért szeretem.

Események, kalandok

A dzsukvadász az ágyam közepére tette a játékegerét. Már korábban is hozott nekem játékot. Egyébként továbbra is tartózkodó velem, csak akkor jön a közelembe, amikor a gazdája is közel van. Olyankor úgy megy el mellettem, hogy hozzámérjen. Erről eszembe jutott, hogy egyszer régen egy szombat délután a rabbiéknál sziesztáztam, és a kétévesforma kislányuk, aki aznap éppen először aludt nem rácsos ágyban, fel- alárohangált, és odahordta nekem az alváshoz szükséges összes kelléket: cumisüveget, cumit és puha babát. A cumit betuszkolta a számba. A röhögéstől alig tudtam úgy tenni, mintha aludnék. Amikor csukva volt a szemem, akkor kicsi ujjaival finoman felhúzta a szemhéjamat. Mindez hang nélkül zajlott, hogy ne zavarjuk a szülők pihenését. A játékunknak azzal szakadt vége, hogy az anyja visszaparancsolta az ágyába.

Az egy oldalra rövidített, Orange-ról szóló panaszlevelet Juli lefordíttatta héberre, és elküldtem a Kommunikációs Minisztériumba. A honlapjukon van egy olyan oldal, ahol megadhattam az adataimat, és bemásolhattam egy ablakba a levelet. Rákattintottam a küldés gombra, feljött egy szöveg, hogy fogok pár percen belül kapni egy emailt. Megjött az email, benne névvel, hogy ki a szakértő, akihez került a levelem. Nagyon profi.

E. állapotos és tart attól, hogy nem tud majd szoptatni. Ez felidézte bennem, amikor Petyus volt pici, Andrást elvittem oviba, és miközben ő ott senyvedett, mert volt egy hülye és egy béna óvónője, addig mi Petyussal élvezkedtünk. Tisztába tettem, lemértem, szoptattam. Az úgy nézett ki, hogy heverésztünk egymás mellett negyven percig, jól éreztük magunkat, majd megint lemértem, néha nulla volt a különbség. Hatékonynak egyáltalán nem lehetett nevezni, ha az időt és a mért eredményt nézzük, viszont kellemes volt. Aztán lefektettem, hagytam csapot-papot, mosatlan edényeket, szennyes ruhát, és Hegelt olvastam. Volt két órám a szellemi élvezetekre. Volt, hogy összesen két bekezdésen rágtam át magam, és már azzal elégedett voltam. Boldog korszak volt. Talán most vagyok annyira elégedett az életemmel, mint akkor. Mindig annyi tejem volt, amennyire éppen szükség volt. Szeretném azt hinni, hogy most is annyit adok másoknak, amennyire éppen szükségük van. Se többet, se kevesebbet.

Öreg agyvérzéses barátomat látogatom. Jókat beszélgetünk, de a szemében kimerültség, üresség. A felesége és gyerekei felváltva vannak nála, éjjel-nappal. Egy percre sem hagyják magára. Engem nem engedtek be Budapesten, amikor Laci bácsi az intenzíven volt. Lehet, hogy azért halt meg, mert senki nem látogatta. Milyen kegyetlen a fertőzésveszélyre hivatkozva hagyni valakit a betegség magányában.

M hív du. 2-kor, hogy otthon vagyok-e. Az első két találkozásunk között egy hét telt el. Utána négy hónap. Rendszeresen hívott, hogy jön, majd hívott, hogy mégsem. Amikor visszajöttem, és hívtam, hogy két nap múlva költözöm, tud-e segíteni, mindent félretett, és jött költöztetni. Azóta eltelt másfél hónap. Most megint hívott. A kérdésére, hogy otthon vagyok-e, mondom, még nem, de négy után otthon leszek. Jó, akkor ma jön, majd még telefonál. Rohanok, hogy négyig hazaérjek. Négy, öt, hat, semmi. Elmegyek vásárolni, hív, hogy hol vagyok. Mondom az utcán, de majd megyek haza. Oké, másfél óra múlva odaér hozzám. Nyolckor hív, hogy itt van. Jön, átadja a parfümöt, amit nekem vett, körülnéz nálam, kérdi, mire van szükségem. Semmire. De, mégis, nem kéne egy nagyobb TV? Nem, jó ez nekem. De, biztos kell nagyobb TV. Oké, legyen nagyobb TV, ha van fölösleges. Mi kell még? Hogy héberül beszéljünk. Csináljuk. Mi kell még? Bicikli. Oké. Elmegyünk kávéházba, beszélgetünk, kérdi, hogy jó-e ez nekem, és nem akarok-e nálam az erkélyen üldögélni, borozgatni. Mondom, de szívesen, van is borom, de no szex. "Lama", kérdi. Van egy különlegessége annak, ahogy az izraeliek azt kérdik, hogy miért. Ezt először nála fedeztem fel. Az első szótagra egy betontömb súlyossága adja a hangsúlyt. A második szótag szabadesésben hull alá. Inkább a döbbenet kiáltása, mint kérdés. Azért válaszolok. Nem akarok olyan szeretőt, akit nem látok. A mondat egyszerűsége a hébertudásom színvonalát tükrözi. De ez elég is. Azt mondja, hogy most látom őt. Ez akkora baromság volt, hogy még ő is megrázkódott tőle. Úgyhogy nem is mondtam semmit. Amikor hazakísért, megöleltük egymást. Jó volt. Aztán rámnézett várakozóan, én meg mondtam, hogy viszlát. Azóta nem hívott.

Strandon ...

Elmegyek a tanításra, de sötét van a teremben. Hallom a rabbi hangját, elindulok arrafelé. Az ajtóban látom, hogy magyaráz valamit, és lakoma közben vannak. Megállok, többen intenek, hogy menjek be. Már nem tudok visszafordulni. Beülök, és hallgatom a tanítást, amit nem értek. Aztán folytatódik az étkezés. A rabbi mellett ülök. A másik asztalnál egy férfi megkérdezi, hogy a rabbi felesége vagyok-e. Nem értem a kérdést, így más válaszol, hogy nem. Később kiderül, hogy az előljáróság elnöke az apja emlékére rendezett vacsorát. Az anyja, akivel az előző közös étkezéskor megismerkedtem, tukmál, ugyanúgy, mint otthon a vidéki háziasszonyok. Nem lehet keveset enni. A rabbi megkérdezi, hol leszek széderestén. Amikor mondom, hogy még nem tudom, meghív engem is, Julit is. Figyelmeztet, hogy aludjunk délután, mert hajnalig fog tartani.

Vettem pénteki International Herald Tribune és Haarec közös újságot angolul. Ez az első alkalom, hogy izraeli híreket olvasok. Van, ami sokkol. Eddig mindig kisebbség voltam, és ezzel nagyon tudtam azonosulni. Most a többséghez tartozom. Lehet, hogy meg fog szűnni a kisebbség iránti empátiám? Félek ettől.

A pénteki szertartás után bejelentések, hogy milyen programok lesznek a következő időben. Nem értem. Amikor kifelé áramlik a tömeg, Alex, aki tartja az egyik tanítási programot, lelkesen üdvözöl. Odamegyek, és megkérdem, hogy mik voltak a bejelentések. Nem volt bent, nem tudja, de ott volt Lilian, majd ő megmondja. Lilian visszakérdez, hogy melyiket akarom tudni. Nem reagálok arra, hogy ha nem értettem, akkor nem is tudok válaszolni a kérdésére, mondom, hogy arra, amelyik a hameccel kapcsolatos. Merthogy ezt a szót kihallottam. Elmagyarázza, hogy ha pészach előtt el akarom adni a hameces dolgaimat, forduljak a rabbihoz. Mivel nincs konyhám, legfeljebb fél kiló lisztem van, ez nem érint. Hazamegyek, de csalódott vagyok.

Szombaton a szertartás után megint hosszan bejelentések. Nem értem, elszomorodom. Legszívesebben bőgnék. Haragszom Lilianra, hogy lerázott az előző este. Aztán egy orosz származású, amerikai angolsággal beszélő fiatal nővel beszélgetek. Nagyon kedves. Mégse csökken a rosszkedvem.

A cica leesett. Figyeltem, nincs-e baja. Szégyellem, hogy nem hittem el neki, amikor nyávogott, hogy fél a keskeny részen elmenni. Megint tanultam valamit. Elvettem az útjából, ami leszűkítette, remélem, amikor megint fent mászkál, megállapítja, hogy bár ember vagyok, de intelligens.

A tavaszi szünet első napján beszéltem Judittal. Mikor mondtam, hogy lehet, hogy lemegyek a tengerhez, szenvedélyesen tiltakozott a "lehet" ellen. Úgyhogy lementem. Öten voltunk a tengerben. Helyieknek álcázott NDK-s túristák. Amúgy nem volt annyira hideg a víz, mint vártam. Aztán kifeküdtem a Napra, és elaludtam. Szeretek strandzajban aludni.

"Velem mindig történik valami"

A proffal megbeszéltük, hogy megyek tanítani. A két és fél hét szünet után az ulpáncsoportban még mindig a legjobbak között vagyok. Mintha nem tanultak volna olyat, amit ne tudnék. Ezért úgy döntöttem, hogy kihagyom a csütörtököt, és inkább megyek tanítani.

A prof kiderítette, hogy van egy egyszerűbb módja az odajutásnak, el is mondta. Tegnap szorongani kezdtem. Ma folytatódott. Gondolkodtam, mitől lehet, hiszen amit csinálni fogok, azt már sokszor csináltam magyarul is, angolul is. Aztán rájöttem, hogy attól szorongok, hogy odatalálok-e, és időben odaérek-e. Tudtam, hogy a szorongás elfáraszt, így a buszon kesudiót rágcsáltam, és mélyeket lélegeztem, hogy csökkenjen. Végül tíz percet késtem, és ezzel kivívtam a prof tiszteletét, aki valószínűleg szintén nem volt biztos, hogy a magyarázata alapján megtalálom az egyetemet, és azon belül a helyet. Amikor hallgattam héberül az előadását Heideggerről, a fenomenológiáról, akkor már teljesen jól éreztem magam, mert bár nem sokat értettem belőle, de a nyitott ajtón és ablakokon áradt be a virágillat.

A csoportomban volt két vallásos nő, egy kalapos és egy parókás, és egy fiatal, sötétbőrű nő. Nagyon keményen dolgoztak, héberül folytatták a terápiás ülést, és angolul adtam a visszajelzést. A visszajelzésben próbáltam arra tanítani őket, hogy ne dolgozzanak annyira. Még nem tudják azt a paradoxont, hogy minél ellazultabbak, annál eredményesebbek. Még küzdenek, még sokat akarnak.

Visszafelé beugrottam az ulpánra. Reméltem, hogy szünet előtt még el tudok köszönni a francia lánytól és az argentín sráctól, akikkel már valószínűleg nem fogok találkozni. Csak a francia lányt értem már el.

Julinál kiderült, hogy a lépcsőházban lévő ötliteres ásványvizek az övéi. Kimentem, hogy bevigyem őket a lakásba, és egyszercsak becsapódott az ajtó. A kulcs bent, én kint. Hahó, ilyen csak a filmekben van, és akkor a főszereplő törülközőbe van öltözve. De én itt teljesen fel vagyok öltözve, egyébként sem ér, ez az ajtó mindig puhán csukódott be, és soha nem záródott be magától. A belső ajtó nyitva van, a szomszédok be tudnak menni, ott van nyitva a macbookom, a htc-m, a magyar mobilom, az összes pénzem és összes bankkártyám. Kopogok az ajtón, senki nem reagál. Egy másik szomszédnál kopogok, kérek papírt, ceruzát, és kiírom, hogy ha hazaérnek, hagyják nyitva a külső ajtót, de csukják be a belsőt, hogy a cica ne tudjon meglépni. Ez volt fél 7 körül. A saját lakáskulcsom a zsebemben, hazamentem TV-zni, de nyugtalan voltam, jöttem-mentem, egyre fáradtabban. Végül Nadav felhívta Juli barátnőjét Budapesten, beszéltem Julival, megadta a tulajdonos telefonszámát, az megadta a szomszédok telefonszámát, mire hívtuk őket, már otthon voltak. Ez volt 10-kor.

Ennyi elég volt mára. Most jöhet a pihenés.

A fáradtság nem akadály ...

Megyek az utcán, és azt gondolom, tök jó itthon!

Csütörtök este M. hívott. Mielőtt elmentem, javasolta, hogy amikor visszaérek, hívjam, én tudom, mikor jövök vissza. Mondtam, hogy 31-én. Most, amikor beszéltünk, a hangomon hallom, milyen fáradt vagyok. Fakó, halk és mély. Meghitt lebegés a fáradtságban.

Péntek este egyedül mentem zsinagógába, Juli Budapesten van. Az ima után szóltak, hogy valaki nősül, a család vacsorát ad, menjek én is. A világi vezetés elnökének anyja mellett ültem. Nyolcvan éves, kemény arcú asszony. Héberül és franciául próbáljuk megérteni egymást. Jobban megy a héber. Egy ismerős nő kérdezi, hogy ki a menyasszony. Ez az első jele, hogy körön belül vagyok.

Este, amikor lefeküdtem, a cica odajött, és megszaglászott. Reggel megismételte. Elfogadta, hogy én vagyok ott.

Reggel mondom a rabbinak, hogy mondanám a megmenekültek áldását, amit repülőút után szoktak, de nem tudom, mikor. Semmi baj, majd ő szól. Izgultam, van benne egy hely, ahol mindig elakadok. Hallgatom a Tóraolvasást, túl gyors, hogy felfogjam, rájövök, hogy ha csak lebegek a szavakon, és nem akarom pontosan követni, jobban együttmaradok vele. Gyakran elvesztem az egyensúlyomat, próbálok visszakapaszkodni a szavakra mint felhőkre. Elmúlik a Tóraolvasás, majd az ima, a rabbi nem szólt. Elfelejtette. Mondjam neki vagy hagyjam? Aztán a kidus után, amikor már szállingóznak haza az emberek, mégiscsak szólok neki. Rettentően sajnálja, hogy elfelejtette, majd felcsillan a szeme, hogy még nem késő. Elővesz egy imakönyvet, kikeresi az áldást, és csöndet kér a még ott lévő nyüzsgő tömegtől. Mikor csönd lett, jelzi, hogy mondjam. Felolvasom, hogy áldott, aki az élőkkel jót tesz, és velem is jót tett, a jelenlévők válaszolták, hogy az, aki minden jót tesz, tegyen veled is minden jót. Persze a szokott helyen megint elakad a nyelvem. De megtörtént. Ez az a rituálé, amellyel közöltem, hogy visszaértem, itt vagyok, túléltem a távollétet, és a közösség újra befogad.

Leragad a szemem. De amikor lefekszem, csak félórákat alszom. Valószínűleg a légnyomás változott. Meleg van, fülledt a levegő. A zsinagógában már ment a légkondi.

Már három férjjelölt ajánlatom van. Ma futott be kettő. Már ezért érdemes volt idejönni. Nagyon értékelem azt a zsidó hagyományt, hogy mindenki dolgának tekinti az egyedülállók összehozását.

Hál'Istennek, esik az eső. Villámlik, dörög és zuhog. Állítólag Izrael Törökországból vásárolja a vizet. Jobb, ha esik.

Búcsú a cicától

Mögöttem megy a Jóbarátok amerikaiul, héber felirattal, tőlem jobbra dorombol a hűtőszekrény. Beköltöztem, kipakoltam. Már majdnem végeztem, amikor észrevettem, hogy Julinál hagytam a paplanomat. Utánam hozta.

Felhívtam az orvosom öreg barátját, hogy lekötöttem a lakást, ma beköltözöm, de hiányzik még néhány dolog, hogy otthonos legyen. Azt mondta, még ne vegyek semmit, az ismeretségi körben megkérdezi, hátha tudnak adni. Így aztán csak egy fazekat, tepsit és evőeszközöket vettem egyelőre. Az edényt hetven százalékkal leértékelték. Megfelelő helyen voltam a megfelelő időben!

Mikor végeztem a kipakolással, éjjel fél 12 körül, elmentem sört venni. Az éjjel-nappaliban nyúltam a sörért, mire a biztonsági őr rámszólt, hogy este 11 után nem lehet alkoholt venni. Tejet vettem és szemeteslapátot. Aztán szemben a cigarettásnál vettem sört. Jó ez az ország!

Ahogy sétáltam vissza, eszembe jutott az a jelenet, ami akkor történt, amikor először vártam a lakás tulajdonosára. Álltam a sarkon, és néztem, ahogy egy távolkeleti arcú nő tolt egy nagyon öreg nénit kerekesszékben. Ahogy mellém értek, a kifejezéstelen arcú néni nehézkesen felemelte a kezét, és az ujjaival integetett nekem. Visszaintegettem. Erre is biztos mindig fogok emlékezni.

Julival megbeszéltük, hogy pénteken nála főzök, és ott töltöm a szombatot.