Kedves Ilona!
Az édesanyám miatt írok Önnek, segítségét szeretném kérni. A mamám soá-túlélő - Erdélyből vitték el az egész családot, csak ő és az öccse tértek vissza. A háború után mindketten alijáztak, azóta is itt élnek. Ennél többet azonban nem tudunk a dologról, soha nem beszéltünk a témáról. Édesapám nem hagyta, hogy anyukát faggassuk, szigorúan megtiltotta. Mindig azt mondta, hogy valami olyan sötét dolog történt a mamával, amit jobb, ha hagyunk, hogy békében, magában eltemessen.
A családi hagyomány tehát mindig az volt, hogy nem kérdeztünk, nem utaltunk a háborúra, ezzel pedig látszólag mindenki elégedett volt. Édesanyám most már nyolcvan éves elmúlt, egy pár éve idősek otthonába költözött - nem tudta már magát ellátni, és volt egy olyan érzésünk, hogy kezdi elveszíteni kapcsolatát a valósággal is. Ezt meghazudtolva azonban az elmúlt pár hónapban elkezdett beszélni a gyerekkoráról, és - mindenki legnagyobb megdöbbenésére - a háború alatti élményeiről is. Mi azonban nem tudunk mit kezdeni mindezzel. Nővérem is és én is automatikusan elfordulunk, amikor ilyesmiről kezd el beszélni, nem tudunk mit válaszolni, pedig valami látszólag nagyon kikívánkozik belőle.
Mit gondol, mit kellene tennünk?
Üdvözlettel, köszönettel,
K.
Kedves Levélíró!
Érthető a tanácstalansága, azért is, mert váratlanul érte Önöket a hallgatás vége, és azért is, mert olyan dolgokat hall, amelyeket nehéz meghallgatni még egy idegennek is, különösen Önnek.
Azok közül, akik átélték a borzalmakat, nagyon sokan azt az életstratégiát választották, hogy nem beszélnek róla, hátha elfelejtik ők maguk is. Ez sajnos nemigen történik meg. Lehet, hogy elfelejt egyes részleteket, de a teste és a lelke nem felejti el a szenvedést, és időnként előjön álmokban, vagy akár nappal egy hang, egy arc, egy kép előhívja az emlékeket, vagy a szomorúságot, indulatot.
A hallgatással az a baj, hogy a megtörtént események okozta érzésekkel, mint szomorúság, fájdalom, szégyen, megalázottság, düh, magára marad az, akivel ezek megtörténtek, és nem beszélhet róluk. Ez továbbnöveli a magányosság érzését, ami már amúgy is meglehet, hiszen az idős ember a családtagok életében egyre kevésbé vesz részt. Így az öregség és a fel nem dolgozott emlékek együtt nehezen elviselhető terhet okoznak.
Az öregedéssel együtt jár, hogy a rövid távú memória romlik, a hosszú távú memória viszont új életre kel. Az idős ember esetleg nem emlékszik arra, hogy előző nap mit csinált, de tisztán előtte van, hogy gyerekkorában milyen ruha volt az édesanyján, amikor elmentek a nagymamához, vagy hogy udvarláskor milyen volt a virágcsokor. Ugyanilyen tisztán, élesen jönnek elő az emlékek a koncentrációs táborról is.
Volt egy idős hölgy Budapesten, aki már nem mozdult ki otthonról, és amikor időnként meglátogattam, mesélt a koncentrációs táborról. Mindig hozzátette, hogy nem szeret erről beszélni, de mégis folytatta, nem tudta abbahagyni. Szüksége volt arra, hogy kiadja magából, és az én hallgatásom, figyelmem segítette ebben.
Könnyebb azoknak, akik tudnak beszélni az emlékeikről, így azoknak, akiket meg tudnak hallgatni. Ezt egy családtagnak, főleg a házastársnak vagy a gyereknek nehéz megtenni, különösen, ha megaláztatásokról szólnak az emlékek. Szeretjük a szüleinket erősnek tudni, és nehéz arról hallani, milyen kiszolgáltatott volt, és min ment keresztül. Ilyenkor nemegyszer bennünk keletkeznek elviselhetetlen indulatok.
Van megoldás ebben az ellentmondásos helyzetben. Nemrégiben Petach Tikvában említette egy idős hölgy, hogy a lánya azt javasolta, írja le az emlékeit. Ez az egyik lehetőség. Kevesebb erőfeszítést kíván, ha magnóra mondja. Még könnyebb, ha van ott valaki, aki megértően, támogatóan jelen van, felveszi, vagy lejegyzi az elmondottakat, így segíti a beszélgetést. Egy ilyen beszélgetés nem lehet nagyon hosszú, és figyelni kell, hogy ne terhelje túl az idős embert, hiszen nehéz emlékeket és érzelmeket hoz elő.
Az a jó, ha az a személy, akit megbíznak, vagy holokauszt szakember, vagy pszichoterapeuta, és értelemszerűen az a jó, ha az idős emlékező bizalommal van iránta. Fontos, hogy csak addig meséljen, amíg ő akar. Lehet, hogy félbehagy egy történetet, akkor ezt el kell fogadni, mert még nincs itt az ideje, hogy végigmondja.
Azt gondolom, hogy édesanyjának most jött el az az idő, amikor már tud beszélni a borzalmakról, és az jó, ha Önök segítik ebben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése