Napsütés, napsütés

Még Budapesten péntek délután tanítok a Műegyetemen, coaching kurzus, meghívják különböző irányzatok képviselőit, én vagyok a Gestalt irányzat. Jön P. és L. tanítványaim az idei coaching iskolában, érdekli őket, hogyan tanítok idegeneknek. L. lesz a sábeszgojom, ahogy ő mondja, sábeszbojom, mert mire végzek, bejön a szombat. Élvezem a tanítást, ahogy egyre nyitottabban érdeklődnek, aztán a bemutató coacholást. Az nehezen indul, mindketten halkan beszélünk, érzem a hangomban a fojtottságot. Javasolom az ügyfelemnek, hogy fordítsunk félig hátat a csoportnak, ne zavarjon a jelenlétük. Tetszett neki az ötlet, belelendültünk, a tizenöt perc végén már megvolt, hogy mi az igazi téma.

Megint szóba kerül, hogy írjak könyvet a gestaltos coacholásról. Ez most annyira beindított, hogy már a struktúrája is megvan. L. tud nagyon inspirálni, úgy döntök, megkérem, hogy tegye. Majd kitaláljuk, hogyan jó mindkettőnknek.

Szombat este továbbtart a pakolás, mint gondoltam. Valahogy szomorú vagyok. Mintha elhagynék valakit, akit szeretek. Reggel Pistiék jönnek értem, együtt vidámkodunk a kocsiban meg a reptéren. Amikor már a gépben ülök, nézem a vicces animációt a biztonsági előírásokról, hallgatom héberül, felszabadult érzésem lett. Megyek haza. Megyek a napsütésbe. A stewardessekhez héberül beszélek, de a paradicsomlé az istennek se jut eszembe, úgyhogy rámutatok, és mondom, hogy ezt kérem. Jó ez így is. Lejegyzem a megírandó könyv struktúráját, amennyi a fejemben van. Nagyon elégedett vagyok, hogy idáig eljutottam. Azt is kitalálom, hogy melyik kiadót keresem meg. De majd kell további inspiráció, hogy meg is íródjék a könyv.

A vonaton Tel Aviv felé egyszerre három férfi telefonbeszélgetését hallom. Egyikre sem figyelek, mindegyikből elcsípek valamit, amit értek. Hát igen, ez Izrael. Itt szinte mindig többen beszélnek, mint amennyire figyelni lehet.

Az állomástól hazáig húzom a bőröndöket, nem süt a Nap, mégis világosabb van, mint Budapesten, talán mert mindenhol zöldek a fák és bokrok. Tizennyolc-húsz fok lehet, nagyon kellemes az idő, lobog a nyitott kabátom, ahogy haladok.

Másnap reggel kilenckor arra ébredek, hogy szól a telefonom. Az ulpánról hívnak, hogy nem negyedikén kezdődik a következő kurzus, hanem hatodikán. Már félórával előbb is hívtak, de azt nem hallottam meg. Úgy döntök, hogy nagyon lazán csinálom a dolgaimat, hagyom magam kipihenni. Nehéz, mert mindent egyszerre le akarok rendezni. Hiányérzetem van, a kötelező struktúra megtartana, most túl szabad vagyok.

A zöld biciklivel tizenegy körül elindulok röntgenre. Útközben hallom a nevem, aztán mikor másodszor hallom, odanézek. Lili, öreg barátaim velem egykorú gyönyörű lánya ül egy kávézó teraszán, és szólít. Megörülünk egymásnak, megöleljük egymást. Mondja, hogy nemrég éppen rólam beszélt a barátnőinek, és íme, megjelenek biciklin.

Tapasztalatot akarok szerezni az itteni egészségügyről még úgy, hogy tulajdonképpen nincs semmi bajom, és nem vagyok feszült. A rendelőben próbálok eligazodni, segítséget kérek először egy várakozótól, aztán az ügyintézőtől. Kb. félórát várok, közben szól a TV, és egy nő a kezembe nyom újságot. Morog, hogy mennyit kell várni, én derűsen hallgatom, ennél rosszabb körülmények között, több várakozáshoz vagyok szokva. A röntgenorvos most kedvesebb, mint a múltkor, lehet hogy megismert. Az ortopéd orvos elküld fizioterápiára. Tornázni fog a kisujjam.