Megvan az első izraeli terápiás ügyfelem. Az egyetemen a terápia képzésre járt, és már májusban mondta, hogy ahogy látott dolgozni, azt gondolta, hogy velem majd akar dolgozni, de még nem tudja mit. Majd most felhívott, hogy mikor vagyok itt, meg sokat utazom-e. Mondtam, hogy sokat, és hogy mikor vagyok itt. Akkor végiggondolja.
Azt gondoltam, hogy nem fog jönni, mert gyorsan le akarja tudni a kötelező terápiás órákat. Mondtam is neki. Azt válaszolta, hogy igen, de valódi terápiát is akar. Aztán most felhívott, eljött. Héber-angol keveréknyelven dolgoztunk, meg érintéssel, amit nekem tilos lenne, tekintve, hogy férfi. Meg testhelyzet változtatással. A végén azt mondta, hogy örül, hogy úgy döntött, velem fog dolgozni. Meglátjuk.
Viszont nincs még meg a lakásom, ahova január elsején fogok költözni. Most kettő jöhet szóba, amelyik jobban tetszik, azt lehet, hogy elviszi más, amelyik kevésbé tetszik, azt lehet, hogy az én igényeimhez alakítják. Meglátjuk.
El akarom adni az itteni mobilomat. Meg akarok szabadulni tőle. Megkértem valakit, hogy segítsen. Feltette a fészbukra, hívott valaki, akinek alig értettem az angolságát, afrikai akcentussal beszélt. Kimentem a vásárvárosba, megtaláltuk egymást. Nagyon kedves arcú fekete srác, mondta, hogy sokkal kevesebbért akarja megvenni, mint ahogyan én el akarom adni azon az áron, amelyiken még így is 1000 sékelt bukok. Ő megveszi, aztán eladja. Mondtam neki, hogy mondhatta volna, mert akkor nem jövök ide. Nem adtam el neki. Akkor már inkább elajándékozom valakinek, akinek nincs lehetősége megvenni, és nem azon gondolkozom, hogy mennyit buktam, hanem azt gondolom, hogy jót teszek. Meglátjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése