Tel Avivban felszállok a megszokott
állomáson a megszokott vágányra a megszokott időben érkező vonatra. A harmadik
megálló szokott a reptér lenni. Csakhogy nem a repteret mondja be, hanem Ludot.
Pánik. Az emeletes vonaton felrohanok a felsőre, két fiatal lánytól kérdezem,
hogy mi van most. Az egyik éppen telefonál, de mondja a telefonba, hogy
mindjárt folytatják, felémfordul, és megpróbál megnyugtatni, hogy Lud már csak
öt perc, aztán visszamehetek Tel Avivba, és újrakezdhetem az utamat a reptérre.
Nem teljesen, de kissé nyugadtabbá válok, Ludon leszállok, persze nem tudok az
elektromos kapun kimenni, mert nem oda szól a jegyem, a vasutas lány segít,
miközben egy ideges fiatal férfinak válaszolgat kizökkenthetetlen nyugalommal.
Kiderül, hogy a férfi is, meg még egy másik is úgy járt, mint én. Oké, fogjunk
taxit, hárman fizetjük, az nem lehet olyan sok. Kilépünk az állomásról,
láthatóan majdnem a világ végén vagyunk, van néhány busz, de taxi sehol. Az
idegesebbik férfi, akiről kiderül, hogy a reptéren dolgozik a biztonságiak
vezetőjeként, hív taxit. Nyolc perc múlva jön, mondják. És tényleg.
Amszterdamból a brüsszeli reptérre
akarok menni. Online megveszem a jegyet, bonyolult, kreatív eljárással
kinyomtatom, semmiféle info nincs rajta mikor indul a vonat. A honlapról
kinézem a 9.52-es közvetlen járatot. Ez Brüsszelbe megy, hogy onnan hogyan
jutok a reptérre, azt nem tudom megnézni. Pályaudvar, két embertől kétféle
infót kapok, azt viszont egységesen állítják, hogy a 9.52-est nem indítják el,
nincs elég vonat. He?!? Hahó, Európában vagyunk, nem Ázsiában! Még szerencse, hogy a repülőm csak este indul.
Előbb-utóbb csak eljutok oda.
Elindítottuk a következő coach-képzést.
Az egyik résztvevő a második este hihetetlenül lesújtó véleménnyel van. Valaki
kéri, hogy fejtse ki, de leállítom, most nem, majd holnap. Nem magyarázom el,
miért nem, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy kezelni tudjam, ha több irritálót
hallok. Másnap reggel jön, majd elmegy, dolga van, ezt tudtuk előre, ebéd után
jön vissza.
A délelőtt során a felmerült igények
mentén haladunk. Elméleti, történeti háttér, az elméleti háttér gyakorlati
megnyilvánulása, 15 perces akvárium valakivel, aki kilépett a munkahelyéről
rettentő sok sérelemmel, sérüléssel, fájdalommal. Még szépítgeti, még
próbálkozik a pozitív gondolkodással, az indulatát még visszafelé fordítja. Sem
a pozitív gondolkodással, sem az önmarcangolással nem töltünk időt, nem engedem
a rövid időnket elfecsérelni. Elég hamar kiderül, hogy az érzéketlen és
hímsoviniszta főnökére dühös. Segítek
neki káromkodni erősen és hangosan. Valami történik, később mondja, hogy
megkönnyebbülést érez. A munka nagyja még hátravan, de egy részével egyedül is
fog boldogulni.
A csoportban van, aki precízen figyeli,
hogy a tanultakból mit alkalmaztam, van, aki észrevesz olyan dolgot, amiről
csak később tanulunk, van aki nemigen jut szóhoz, és van, akit megdöbbent, amit
látott. Ezzel még dolgoznunk kell. Nem tudom beszabályozni, hogy mennyire
legyen gyenge vagy erős a beavatkozás hatása, csak utólag tudom kezelni,
többé-kevésbé.
Emberünk ebéd után becsatlakozik, megy
tovább érdekesen, de közel nem izgalmasan a délután, aztán a zárókörben azt
mondja, hogy nem tudja mi történt, pláne hogy itt sem volt, de ez zseniális.
Nem kérdeztem meg, azóta is találgatok, hogy vajon mit élhetett át.
Hidegrázást kapok a ’hogyan érjük el a
boldogságot’ kamuzástól. Hogyan lehetnék boldog, amikor olyan világban élek,
ahol emberek szenvednek közel s távol egyaránt? Igaza van a távol-keletieknek,
úgy hogy kiüresítem magam, megszakítom a kapcsolatot magammal is, a világgal
is. Csakhogy az én életem értelme nem az, hogy bár erre a világra születtem, de
meg is szakítsam a kapcsolatot vele még az életem során. Ha jól sejtem, a halál
pont erre szolgál. Nem akarom elérni a halál megnyugtató állapotát még az
életem során.
Ha valaki karizmatikus, és csak egy
hajszálnyit is hiányos az a képessége, hogy rálásson a hatására, akkor
manipulátorrá lesz. Ő is, közönsége többsége
is imádni fogja a helyzetet, csak néhányan próbálja meg figyelmeztetni, de azokat maga a
közeg rekeszti ki mint kerékkötőket a fejlődés útjában. Ha ez a kerékkötő is
karizmatikus, kétfelé szakadhat a rendszer.
Olvasom a ’Yes we care’ c.
könyvet, Gestaltosok írták, a társadalmi környezetről, annak hatásáról, a környezettel való munkáikról. Közben az jutott eszembe, hogy nem egy objektív összehasonlítást kellene írni
a zsidóságról és Gestaltról, amiről még évekkel ezelőtt Gáborral beszélgettünk,
hanem egy teljesen szubjektívet. Bennem, nálam a zsidóság és a Gestalt. Amint
le akartam írni az első összehasonlító mondatot, máris rájöttem, hogy nem igaz,
amit gondolok. Attól tartok, ez lesz a mindig akartam, de soha meg nem
valósítottam alkotás. Egy azért megvan: tikun olám, a világ jobbítása mint
feladat – a zsidóknál is, a Gestaltban is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése