Peszachi történetek

Még soha nem takarítottam olyan gondosan Peszach előtt, mint most. Szinte kényszeresen kergettem az összes megkövesedett zsírfoltot, amit elődöm itt hagyott. Csütörtökön hat órát dolgoztam csak a konyhán, abból hármat a tűzhelyen, a sütőn, mert bár Peszachkor biztosan nem fogom a sütőt használni, de mégis azt akartam, hogy elég tiszta legyen. Egy tepsit vagy húsz percig vakargattam, aztán úgy döntöttem, hogy kidobom. Tizenegykor fejeztem be a takarítást. Elégedett vagyok az eredménnyel. 

Széder estére hivatalos vagyok a szefárd családhoz. A házigazda szól, hogy ebédeljek rendesen, mert a rokonok biztosan késni fognak. A lánya is felhív, hogy biztosan sok kaja lesz, de egyek, mert a rokonok késnek, és nem érdekli őket, hogy mi éhesek vagyunk. 

Valóban, a megbeszélt időhöz képest egy órával később jönnek az első rokonok, másfél órával a többiek. Mindenki rokon, én vagyok az egyetlen nem rokon. Két asztal van összetolva, én a háziasszony mellett ülök, mi vagyunk a felső falu, a másik asztal az alsó falu. A Hagada felolvasása úgy zajlik, hogy bekezdésenként más olvassa, az első három körnél még bevállalom az olvasást, bár nagyon nehezen megy. Az némileg megnyugtat, hogy az arámi szöveggel mások is nehezen boldogulnak. Mondjuk, én a héberrel is nehezen boldogulnék. Megragad az a mondat, hogy nemcsak őseink szabadultak meg Egyiptomból, mi mindnyájan most megéljük a megszabadulást. Most, én, itt. Mi az én megszabadulásom?

Miközben a  felső falubeliek olvasnak, az alsó falubeliek smúzolnak. A háziasszony többször rájuk szól, de ez nem korlátozza őket semmiben. 

Most ez viszonylag kevéssé zavar. Mindig is azt gondoltam, hogy Izraelben azért érzik otthon magukat a látogatók, mert olyan, mint egy óvoda. Most találkoztam az óvodásokkal. Kedves emberek, mindig megkérdezik, hogy vagy, de úgy viselkednek, mint az ovisok kiscsoportban, azt csinálják, ami jólesik, nem engedik korlátozni magukat. 

Mivel a szefárdok esznek kitniotot, figyelnem kell, hogy mit eszem. Az édességből egyáltalán nem eszem, minden dobozra az van írva, hogy kóser Peszachra, kizárólag kitniot evőknek. Így is degeszre eszem magam. 

Éjjel fél kettőkor én vagyok az első, aki feláll és hazaindul. 

Mire szombaton a tel avivi zsinagógába érek, éppen véget ér a Tóra olvasás. Viszem a Julitól kapott peszachi machzort, abban sokkal könnyebb eligazodni, mint egy normál imakönyvben. Egy kedves régi ismerős a zsinagógában elkéri a könyvet, hogy megkeresse nekem, hol tartanak. Kétszer mondom neki, hogy ez peszachi, de nem hallja. Keresgél, nem találja, azt javasolja, hogy kérdezzem meg Daliát. Dalia Alzheimeres, a nevemre egyáltalán nem emlékszik, de a Tórát és a Talmudot fejből tudja. Mondom, nem kérdezem, mondja, de, kérdezzem, a második ilyen körnél mutatom neki a címoldalol a 'Peszach' feliratot. A kézmozdulata 'ja, az más!' mondatot fejezi ki. 

Kicsit később egy másik nő is segíteni akar. Most már felkészültebb vagyok a mindenáron segítőkkel szemben, rögtön mutatom a címoldali 'Peszach' feliratot. A kézmozdulata a 'hacsak úgy nem' mondatot fejezi ki. Szerencsére többen nem akarnak segíteni, így nyugodtan elmerülhetek a könyvben, éppen ott, ahol tartunk. 

Jolán ugyanebbe a zsinagógába jár. Negyvenes évei végén vagy ötvenes évei elején lehet, fehér bőrű, fekete hajú nő, huszonöt évvel ezelőtt alijázott, filmes. Van egy kétéves kislánya, nem tudom eldönteni, hogy örökbe fogadta-e vagy maga szülte, valahogy hasonlít rá a kislány, bár szőke, és soha nem láttam őt állapotosan. 

Jolán meghív magához kidusra. Mondja, hogy nincsen sok étel, de szívesen lát. Én szívesen megyek. Mióta megvan a kislány, nem kapcsolja be a platát, úgyhogy szombaton hidegen eszik az ételt. Sebaj, mondom, ez nekem nem gond. 

Útközben érdeklődik arról, hogy mi az a Gestalt. Mondom, hogy leginkább a jelennel foglalkozunk, és azzal, hogy kitegyük az asztalra, ami rejtetten mérgezi a kapcsolatot. Rögtön érti, hogy miről beszélek, és elkezd mesélni a családi konfliktusról. Anyja és nővére, akik nem alijáztak, nem tudják neki megbocsátani, hogy nem hajlandó elárulni, ki a gyerek apja. A nővére azóta sem hajlandó a kislányhoz szólni, ha találkoznak. 

Mesél, közben többször említi, hogy lelkifurdalása van, hogy szombaton dolgoztat. Mondom, hogy nekem megtisztelő, hogy beszél az életéről, ez megnyugtatja. Valóban érdekel, és valóban megdöbbent, hogy mennyire nem elfogadóak a legközelebbi rokonai. A terhesség során kiderült, hogy rákja van, szerencsére elég későn ahhoz, hogy ne legyen téma, hogy elveszik a gyereket. Megszülte, aztán volt kemoterápián és sugárterápián. Amikor elmondta a rokonainak, hogy rákos, azt válaszolták, hogy mindenkinek van rákja, és nem jöttek segíteni. Egyedül és barátokkal csinálta végig a kezdeteket, azt mondja, mindig a kellő időben kapott segítséget.  

Megesszük a hideg ebédet, közben a kislány flörtöl velem, gyakorolja a nevemet, és amikor az anyja valamit nem enged neki, próbálja tőlem megszerezni, amit akar. Tündéri, okos kis teremtés, egy áldás az anyjának, aki most sokkal szabadabbnak tűnik vele, mint volt korábban nélküle. Ez az ő megszabadulása Egyiptomból.