Dvar Torah

Több mint egy éve nem írtam már ide. Mostanában eszembe jutott, hogy kéne, de addig nem jutottam el, hogy írjak is. Talán most...

Ma dvar Torát mondtam. Ez az evés utáni tanítás. Két napja vettem észre, hogy én következem, pedig nem is szóltam, hogy most már csinálnám. Nem szóltam, keresgéltem a témák között. Egyszercsak rájöttem, hogy Mózes ebben a hetiszakaszban kezdi kivezetni a zsidókat Egyiptomból, és ekkor - a bölcsek szerint - 80 éves. Innen kezdve majdnem tudtam, hogy mit akarok mondani. A Pisti javasolta, hogy írjam le, és hogy a blogba beleírhatom. Íme itt van:

Dvar Tora

2018. január 20.

A rendszerek kultúrájáról szeretnék beszélni. Rendszer alatt többek között a családot értem, a vállalatokat, az országokat is. A kultúrának van olyan része, amit szóbahozunk, és van olyan része is, amiről nem beszélünk. Pl. „evés közben nem beszélünk”, vagy a lányoknak mondott „legyél mindenkihez kedves” olyan kultúra elemek, amiket szülői autoritással adunk át. De van olyan eleme is a kultúrának, amik soha nem hangzanak el, mégis sokszáz vagy sokezer éven keresztül érvényesülnek.

Az izraeli és a magyar kultúra egy-egy ilyen, kimondatlan jellegzetességéről ejtek szót.

Amit mondandó vagyok, az a tapasztalataimból kiindulva feltételezéseken alapul. Semmilyen tudományos bizonyítékom nincs, csak a feltételezéseim.

Mózes 80 éves volt, amikor a zsidók vezetésével megbízta az Ö-rökkévaló. Nem akarta a küldetést elfogadni. Az az egy kifogása volt, hogy ő nehéz beszédű. Szóba sem került az, hogy öreg. Nem mondta, hogy elterelgetné a birkákat haláláig, vagy valami nyugdíjas állást akarna ahelyett, hogy a zsidókat vezetné a sivatagon keresztül. Nem tudom, sejtette-e, hogy negyven évig fog tartani ez a küldetés, és hogy annyi megpróbáltatást kell kiállnia.

Most a magyar és izraeli kultúráról ejtenék szót. Egy szempontból hasonlítom össze a magyar és az izraeli kultúrát.

Erdélyben az öregek, amikor már munkaképtelenek voltak, kimentek az erdőbe meghalni. A múlt század elején élt még az a szokás az Alföldön, hogy ha munkaképtelen lett egy férfi, akkor a felesége megmérgezte. Az apósom, amikor olyan beteg volt, hogy munkaképtelen lett, akkor öngyilkosságot követett el. A hagyományos magyar kultúra a fizikai erőn, fizikai munkaképességen alapult. Aki képes volt dolgozni, az megérdemelte az életet, aki nem volt képes, az kenyérpusztító lett, és meg kellett halnia.

Ezzel szemben az izraeli kultúra nagyon másként bánik az öregekkel.

Azok az öregek, vagy nem öregek, de akik munkaképtelenek, vagy a család gondozásában vannak, vagy felvesznek melléjük egy távol-keleti gondozót. Ő vele lakik, és ellátja őt napi 24 órán keresztül.

Az utcán látom őket, amikor sétálnak. Az öregasszonyoknak ki van rúzsozva a szájuk, akármilyen öregek. Sőt a tolókocsiban ülőknek, és remegő vagy béna kezüeknek a távol-keleti kísérőjük kirúzsozza a száját, és kifesti a körmeit. Akkor is a nőiességre törekszenek, amikor már szóba nem jön a csábítás. Ezen magyar ismerőseim jót szórakoztak, annyira furcsa volt nekik.

Amikor Tel Avivban délelőtt felszállok a buszra, tele van öregekkel, ha este szállok fel, tele van fiatalokkal. A tengerparton öregurak játsszák a ses-bes (backgammon) játékot az árnyékban.

Ismerőseimet, egy házaspárt, átlagéletkoruk 83 év, péntekenként a 3 gyerekük meghívja őket étterembe reggelizni. Nincs ott feleség, férj, gyerek, csak az öregek és a három gyerekük. Minden pénteken.

A magyar kultúrával szemben a mai izraeli kultúrát intellektuális kultúrának nevezném. Az öregeknek megvan a maguk szerepe. Az élettapasztalat ott értékesebbnek tűnik, mint Magyarországon.

Több mint egy éve nem írtam már. Közben mindenféle történt, inkább rossz, mint jó. Jelentős részben nem voltam magamnál. Nem mondtam volna, hogy ilyen esetben inkább lőjetek le, de amikor ezt mondhattam volna, akkor még arra nem gondoltam, hogy utána tiszta fejjel fogom azt olvasni, hogy mit csináltam, amikor nem voltam magamnál. Ez nagyon lehangoló.

A metapeletek, azaz rólam gondoskodók váltják egymást. Az egyik - nem is a kedvencem - eljött velem a zsinagógába, nagyon élvezte, utána azt mondta, hogy nagyon szótakarékos a vallásom. Meglepett, hogy ennyire tisztán látja. Most egy fiatalkával járok, ő unja a szertartást, inkább lemegy a gyerekekhez. Pedig neki van kapcsolódása, mégsem érdekli.

Jóval kevesebbet beszélek, mint azelőtt. Nem érdekelnek sem az emberek, sem az események. Az emberek ugyanezt viszonozzák. Így csöndben vagyunk együtt. Néha erőt veszek magamon, és kérdezősködöm. Megkapom a választ, aztán újra csöndbe burkolózunk. Szerintem ha egészségesebb leszek, akkor leszek nyitottabb a külvilágra.

A bezártságommal együtt van az, hogy sokat alszom. Éjjel 10 órát, nappal 0-2-t. Járok pszichológushoz, az azt javasolta, hogy nappal ne aludjak, mert az tompít. Kipróbáltam, de nem tetszik. Lehet, hogy tompít, viszont nem jön automatikusan, hogy kihagyjam. Úgyhogy visszatértem az alváshoz.

Újra elkezdtem dolgozni. Terápiát csinálok, nem sokat. Fura, nincs kedvem a coacholáshoz, inkább van a terápiához. Az a furcsa ebben, hogy amikor mellrákból gyógyulgattam, akkor fordítva volt, nem volt kedvem a terápiához, és volt a coacholáshoz. Most állítólag le vagyok lassulva, bár én ezt nem érzem. Volt elrévedésem, mostanában ezt sem veszem észre. Epilepszia és parkinson tüneteire kapok gyógyszert. Ez nem jelenti azt, hogy ezek vannak, de a tüneteik igen, és a gyógyszer így is hat. Nem megnyugtató.

Mit is írjak?

Hmmm. Mit is írjak? 

Kérdezik, hogy hogy vagyok. Néha kihallom a kívánságot, hogy azt mondjam, jól. Olyankor azt mondom, jól. Ha nem jön ez a kívánság ilyen erővel, akkor azt mondom, amit éppen érzek vagy gondolok. Ez többnyire nem az, hogy jól. 

Bár ez fifikás, mert amikor valakivel beszélgetek, nem vagyok egyedül, attól már jobban érzem magam. 

Rájöttem, hogy attól szorongok, hogy hogyan fogom lezárni az izraeli életemet. Lehet, hogy valójában jól is lennék, ha nem szoronganék. Már a felismerés is örömet okoz, talán még azt is tudni vélem, hogy mit kell tegyek. Amikor aktív vagyok, akkor az aktivitást érzem, nem az energiahiányt. 

Sokat vagyok egyedül, és ez most nem jó nekem. Amikor van velem valaki, az jobb. 

Már megszoktam a gondolatot, hogy visszaköltözöm. Egyelőre nem hiányzik Izrael, bár amikor fázom, akkor igen. Még szerencse, hogy olyan melegek vannak.

N. még mindig nem talált állást, mióta visszajött. Úgy van ő ezzel, mint én a férjkereséssel, nagyon akarja, de amikor szembejön egy, garantáltan nem elég jó. Ez felvidít. Ő sem nyugtalankodik emiatt, én sem. Ő biztos benne, hogy fog találni, én meg abban, hogy elég jó az életem férj nélkül is ahhoz, hogy ne kössem össze magam olyannal, aki nem emeli az életem színvonalát, hanem rontja.

Személyes

László kérdezi, hogy miért nem írok. Mert nincs kedvem. Sokkal inkább befelé vagyok, nincs igényem kapcsolatra a külvilággal úgy általában. Kevés emberrel igen.

Az is az írás ellen hangol, hogy rájöttem, azokat a bejegyzéseket olvassák sokan, amelyikben Izraelről írok, kevesebben, amit magamról. Izraelről csak akkor írok, ha valami történik, amiről tudok, és ami érzelmileg érint. De nem akarok azért írni, hogy többen olvassák.

Akárkinek mondom, hogy még mi nem olyan mint régen, várják, hogy mondjam, mit teszek ez ellen. Magyarázkodom, hogy nem akarom, nem tudom felgyorsítani azt, ami zajlik, abban bízom, hogy kijön belőle valami. Tudom, hogy kijön belőle valami, nincs bennem türelmetlenség.

Szóval nincs kedvem írni és nincs kedvem dolgozni. Szerencsére most kevés munkám van. Így aztán a rengeteg időmben - ami persze hamar elmegy - rendezgetek. Olyan dolgokat, amelyeket már legalább hónapok óta rendbe akarok tenni. 

Azért még mindig úgy ébredek, hogy nincs kedvem felkelni. Mégis mindig felkelek, és amikor teszem a dolgom, háttérbe szorul a kedvetlenség. Estére aztán derűs leszek. Akkor is, amikor a gyerekeimmel vagy a Réka-gyerekkel vagyok. 

A nyaralás során feministák és nem feministák ütköztünk az ártatlan többséggel. Pali megszervezett egy beszélgetést. Kiderült - amit már eddig is észleltem -, hogy az általunk szexistának ítélt megjegyzéseket tevőknek fogalmuk nincs arról, hogy a megjegyzésük sértő is lehet. Az is világossá vált, hogy ha egyenlő lehetőség van a megszólalásra, akkor mennyire lehengerlőek tudunk lenni. A szexistáknak ilyenkor esélyük nincs arra, hogy megvédjék magukat. 

Butulok ...

... már a fejlövés előtt, aztán tovább. Az interneten a Lumosity értékeim 5 %-kal alacsonyabbak, mint a legmagasabb érték. Ez nem tűnik soknak, de mégis. Megállt a csökkenés, annak ellenére, hogy úgy döntöttem, nem erőlködöm. Most nagyjából egyhelyben állok. 

A magyar háziorvosom azt mondja, hogy ha a 180-as IQ-mból csökkent 20-szal, senki nem veszi észre. Igaza van, bár a 180-as szám erős túlzás. 

Amikor úgy döntöttem, hogy nem erőlködöm, akkor az volt bennem, hogy nem az eszem számít. Most ki fog derülni, hogy kinek az számít, kinek nem. Vajon ki szeret/tisztel akkor is, ha nem vagyok olyan bazi okos. Olvasom a Pszichoterápiát, és azt veszem észre, hogy nem érdekelnek az elméletileg jól felépített tanulmányok. Az érdekel, ami megérint.

Azt veszem észre, hogy a korábbinál is érdektelenebb vagyok az udvariassági köröknél, vagy amikor valaki ismételget valamit. Ilyenkor hallgatok, kivárom, hogy abbahagyja. 

Az itteni háziorvostól megkérdeztem, hogy böjtölhetek-e. A válasza szerint ő liberális a böjt tekintetében, aki akar, az böjtöljön. Említettem, hogy az egészségügyiek azt mondták, napi két-három liter vizet kell innom. Erre ő: igyál két litert böjt előtt, három litert utána. Ebből kiderült, hogy ő is egyike azon vallástalanoknak, akik idegesek lesznek vallási elkötelezettségtől. Aztán finomított, mondván, ha fájni kezd a fejem, igyak. 

Megkérdeztem a rabbit is. Megerősítette, amit az orvos mondott, hogy igyak. Ő még liberálisabb, mert mondta, hogy egyek is, ha arra van szükségem, és ne érezzem ettől rosszul magam. 

Ma megtudtam Micikétől, hogy ha el van tolva a böjt, mint most is, mert pont szombatra esett volna, akkor mindenféle engedmények vannak, aki állapotos, beteg vagy szoptat, azoknak nem is kell böjtölni. Elégedett vagyok azzal, amit tettem. 

Egyébként is most rájöttem, hogy nem a nagy szenvedés a lényege a Tisa Beávnak. Ha nagyon szenvedek, akkor nem is tudok másra gondolni, mint a saját testi szenvedésemre. Csak annyi kell, hogy kilássak belőle. Na most én nem látok ki. A túlélésért küzdök. Most látom, mennyire erős az élniakarás bennem. Nem az, hogy adjak a világnak, csak az, hogy éljek. Van ebben valami megnyugtató. Valami, ami nem a külvilágnak megfelelés. Közben néha rettegek, hogy lesz-e fejlövésem akkor, amikor senki nincs a környéken. Pedig nem valószínű, eddig mindhárom akkor volt, amikor volt körülöttem valaki. Valahogy pont akkor történtek.

A nappaliban tönkrement a légkondi. Ez nagyon gáz, 30 fok van bent. Hívtam a tulajt, ki volt kapcsolva. Hívtam a feleségét, mondta, hogy szól a tulajnak. Amíg nem lesz megcsinálva, minden nap hívom őt.

A telepesek és én

A zöld vonal mögött volt magyar találkozó. Zoli kérdezte őket, hogy engem miért nem hívtak meg. A válasz szerint én nem megyek a zöld vonal mögé. Csakhogy én ilyet nem mondtam. Voltam is a zöld vonal mögött, és ha hívnak, megyek is. De lakni nem mennék oda. 

Ezek szerint elért az izraeli társadalom kettéosztottsága. A telepesek és a telepeket ellenzők nem beszélnek egymással. Pedig szívesen elmentem volna, ha hívnak és éppen itt vagyok. Érdekelnek. 

... és utána

Az orvos be akart szereztetni velem valami mágnest, hogy ha elállítódik a fejemben a szelep, ne kelljen újra kinyitni. Mármint a fejemet. Mágnesem nincs, nem volt raktáron, a szelep egyelőre működik. 

Nem tudom, miért akartam annyira gyorsan visszajönni. Talán hogy megint normális embernek érezzem magam. Ehhez képest akkor jöttem rá, hogy mennyire magányosnak érzem magam, amikor Pisti felhívott, és ez nagyon jól esett.

A betegségnek az a hatalmas előnye, hogy megmutatja, kire miben számíthatsz. Micike, amikor megtudta, mi van, elkérte a címemet, a fiaim telefonszámát, és mondta, hogy minden nap hívjam fel. Tiszta, nyers praktikusság. Semmi spirituális izé, csak életmentő gyakorlatiasság. 

Nincs kedvem dolgozni. Most afelé hajlok, hogy visszaköltözöm. Nem akarok azért sokat dolgozni, hogy fenntartsam ezt az állapotot. Senki nem tart itt. Az ünnepeket arra fogom használni, hogy el tudjam dönteni.

A zseniális Netanjahu nem tudta elérni, hogy ne legyen egyezség. Miért is tudta volna. Egyébként is Iránnak nem Izrael ellen kell az atombomba, hanem hogy újra nagyhatalom lehessen. Perzsa birodalom, szemben a szaud-arábiakkal. Izraellel nem kezd ki, az Amerikát jelentené ellenségként. 

Ma dolgoztam az izraeli ügyfelemmel. Megint kóstolgatott, hátha a műtétem miatt nincs elég erőm, de nem hagytam. jó volt, szerencsére sokkal jobb állapotban van, mint legutóbb.

Vasárnap találkozom az angol gestaltossal.